A szegény gyerek csak gátol? címmel (július 8.) megjelent írásban számoltak be arról a vitáról, amely az Oktatási Minisztérium és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia között bontakozott ki.

Tavaly alkalmam volt egy évet Vancouver egyik külvárosában, Burnabyben élnem. Kétgyermekes anyukaként a "saját bőrömön" tapasztaltam, mit jelent az esélyegyenlőség és az integráció fogalma a világnak azon a részén. Tizenegy éves fiam kínai, koreai, indiai, iráni, orosz és kanadai diákokból öszszetevődő multinacionális osztályában egy vak és egy epilepsziás tanuló is volt (az ilyen gyerekek mellett mindig ül az órán egy-egy, csak az ilyen, segítségre szoruló gyermekkel foglalkozó gyógypedagógus, akit az önkormányzatok foglalkoztatnak). Fiam egyik délután az iskolából hazaérve teljesen természetes stílusban elmesélte, hogy aznap az epilepsziás kisfiúra rájött óra közben a roham, és el kellett látni, majd hozzátette, reméli, másnap már jön azért suliba, mert beszélgetni akar vele.

Nyolcéves, másodikos kisfiam kicsit nehezebben vette az akadályokat. Osztálytársai között volt egy tolószékes (akinél elvétve megesett, hogy nyál csordult ki a szája szélén), egy szellemileg visszamaradott koreai kislány, "a Julie" és egy olyan is, akiről mindenki tudta, hogy az iskola reggelizteti, mert otthon olyanok a körülményei, hogy mindig éhesen jön iskolába. Kisfiam az első napokban kifejezetten félt iskolába járni, nagyon idegen volt számára a fogyatékos gyerekek látványa, jelenléte. Áthidaló megoldásként kitalálta, hogy előreül (mivel így nem látta a mögötte ülőket), és a szünetekben az elsők között volt, aki kirohant játszani az udvarra. Szülőként én is ott szembesültem először az efféle iskolai integrációval. Otthon erről a kisfiammal nagyokat beszélgettünk... és beszélgettünk... és beszélgettünk... Rövid idő múlva "mély vízbe" dobott kicsi fiam lassan elkezdett "úszni": a szünetekben kicsit többször bent maradt a teremben, néha hátrébb is ült. Egy kis idő elteltével fogyatékos osztálytársával már kártyacsatákat vívtak, megbeszélték a feladatokat, és a végén már a tanító néni kisfiamra "bízta" Julie-t, amikor neki ki kellett mennie a teremből.

Büszke vagyok 11 és 8 éves fiaimra, akik - mindenféle tanulmány, jóváhagyás, rendelet nélkül is - az "esélyegyenlőség és integráció" elvét átültették a gyakorlatba - magyarként egy külföldi iskolában.

RIGÓ T. ERIKA

Budapest