Minden adóbevétel-kiesést a költségvetési kiadások lefaragásával kellene ellentételezni, s nem más adók emelésével - mondja Bokros Lajos, a Közép-európai Egyetem professzora, volt világbanki igazgató és pénzügy-miniszter, aki úgy gondolja, gyorsabb növekedésre csak verseny-képesebb gazdaság képes, ám ehhez csomagszerű államháztartási reformra, az öngondoskodás elvének tágabb érvényesítésére lenne szükség.

- A választások közeledtével a parlamenti pártok adócsökkentési kampányba kezdtek, az áfától a személyi jövedelemadó jelenleg 18 és 38 százalékos kulcsának mérsékléséig, a jövedelmi határok módosításáig, miközben uniós és befektetői aggodalmak egyaránt megfogalmazódnak: miként is lehet mindezt a költségvetési feszültségek közepette megvalósítani?

- Nem érdemes ilyen kapkodó, kétségbeesett ötleteket reformjavaslatként megfogalmazni, mert önmagukban ezek az elképzelések értékelhetetlenek. Csak összefüggésekbe ágyazva válhatnak értelmezhetővé. Éppen ezért vagyok a csomagszerű megközelítés híve. A gazdaság is csak akkor reagál érdemben, egyensúly- és versenyképesség-javulással, ha a valódi és átfogó reformok elérnek egy kritikus tömeget.

- Egyelőre a nagy pártok adóötleteinél tartunk.

- Az adócsökkentés önmagában üdvözlendő, hiszen Magyarországon magas a formális adóterhelés. A bruttó hazai termék több mint felét a költségvetés gyűjti be, és utána saját céljai szerint osztja újra. Tudjuk, hogy ez a jövedelem-újraelosztás kevésbé hatékony, mint a piaci. Vagyis minél magasabb a jövedelem-összpontosítás mértéke, annál inkább romlik a versenyképesség. De ha már adócsökkentésről beszélünk, egyáltalán nem mindegy, hogy az adórendszer melyik elemét érintjük. Alapelvként szeretném leszögezni, hogy minden adóbevétel-kiesést elsősorban a költségvetési kiadások arányos lefaragásával kellene ellentételezni, nem pedig más adóbevételek növelésével. De ezzel együtt fontosnak tartom az adórendszer belső logikáját is.

- A dolgok jelenlegi állása szerint elsőként az áfamérséklés valósulhat meg.

- Az általánosforgalmiadó-terhelés Magyarországon nem túlságosan nagy, a probléma inkább az, hogy három kulcs van, s a felső nagyon magas, 25 százalékos. Azzal egyetértek, hogy ezt előbb-utóbb csökkenteni kell, mert az unión belül ezzel a szinttel nem lehetünk versenyképesek, vagyis ez nem pusztán költségvetési kérdés. Ha áttérnénk egy kétkulcsos, 10 és 20 százalékos áfára, az jobban illeszkedne az uniós adórendszerekhez, s kedvezményesebb lenne, mint például a 19 százalékos, egykulcsos szlovák áfa. Ez nem is lenne baj, mert megítélésem szerint az áfán belül érvényesülhetnek szociális megfontolások, például a gyógyszerek, a gyermekruha vagy a könyv esetében. De nem szerencsés csupán a felső kulcsot változtatni, miközben háromkulcsos marad a rendszer. Egyrészt ez nagyon bonyolult nyilvántartást igényel, másrészt ötletszerű egyes termékek besorolása, harmadrészt nem hozza meg azokat a többletbevételeket, amelyek általában az áfacsökkentéstől várhatók.

- A személyi jövedelemadónál a kormány a felső kulcsot kissé csökkentené, s fokozatosan növelné a jövedelmi határokat. A Fidesz az alsó kulcsot 18-ról 13 százalékra vinné le, s nem nyúlna az áfához.

- Az áfa csökkentése helyett nem lehet és nem érdemes a személyi jövedelemadó mérséklését szorgalmazni. Különösen nem az egyébként alacsony alsó kulcs további csökkentését, mert az megint a gazdagoknak kedvez. A személyijövedelemadó-kulcsok mérséklése csak a kedvezmények teljes eltörlésével lehetséges, ideértve a gyerekkedvezményt, a lakáshitelek kamattámogatását, a sulinetet.

- Érdemes az egykulcsos rendszerrel kacérkodni, mint a térség némely országában, vagy létezik ennél jobb megoldás is?

- Nem vagyok feltétlen híve az egykulcsos jövedelemadónak, el tudok képzelni például egy olyan kétkulcsos rendszert, amelynek a magasabb kulcsa jóval magasabb jövedelmi küszöb felett, az alsó középosztályt már kevésbé sújtva lépne életbe. De ugyanakkor megjelenne az ingatlanadó is. Egy esetleges egykulcsos megoldást szintén jól egészíthetne ki ez az adónem, amely megfogná a láthatatlan jövedelmeket.

- Az eddig felmerült adóötletek inkább növelik a költségvetésre nehezedő nyomást. Ha jól értem, amit a beszélgetés elején mondott, más kitörési pontokat is keresni kellene.

- A jövedelemadó változtatása nem vonatkoztatható el a társadalombiztosítási járulék változtatásától. Igaz, utóbbin mindenki megint csökkentést ért. Ez nem is volna baj, ha a csökkenésen azt értenénk, hogy az állami újraelosztáson keresztülfolyó járulékok apadnak. De közben be kellene vallani, hogy az öngondoskodási alapon fizetendő nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék természetesen emelkedik a jövőben, mert egyébként nem biztosítható a nyugdíjak és az egészségügyi szolgáltatások fedezete. Lehet tehát, hogy csökken a nyugdíjjárulék az első pillérben, de nő a másodikban. Lehet, hogy csökken az egészségügyi járulék, de többet fizetünk be magán-egészségügyi pénztárakba vagy többet költünk az orvosi vizitkor. Egyszerűen arról van szó, hogy a költségvetésen kívül, magánpénztárakban kamatoztatjuk tovább azokat a járulékainkat, amelyeket eddig vonakodtunk befizetni az állami kasszába, mert onnan nem kaptuk vissza jó minőségben a közjavakat és -szolgáltatásokat.

De ha olyan rendszert építünk ki, amely piaci versenyben kényszeríti ki ezen szolgáltatások minőségének látványos javulását, akkor már nem lehet azt mondani, hogy túl sok pénzt fordítunk az egészségügyi szolgáltatásokra, s ennek a feléből is meg lehetne úszni jó minőségű szolgáltatások nyújtására képes intézmények finanszírozását. Ez a kulcskérdés. Amikor politikusaink nyugdíjról és egészségügyről beszélnek, sokszor teljesen elszakítják egymástól a kiadásokat és a bevételeket, s úgy ígérnek több nyugdíjat és jobb egészségügyet, hogy egyúttal alacsonyabb társadalombiztosítási járulékot is ígérnek. Ez tarthatatlan álláspont, még akkor is, ha a mai rendszerben óriási a pazarlás és a korrupció. Ezzel együtt Magyarország nemzetközi összehasonlításban összességében nem költ sokat sem nyugdíjra, sem egészségbiztosításra. Csak azon érdemes tehát gondolkodni, hogy ne az állami, monopolhelyzetben lévő felosztó-kiróvó rendszeren, hanem egy többpilléres rendszeren keresztül kényszerítsük ki a minőségjavulást.

- A kormánypártok a kórházak privatizációjában látják a megoldást, a nagyobbik ellenzéki párt pedig úgy véli, hogy üzleti, menedzserszemléletű, de nem profitorientált és nem magánalapra helyezett kórházak spórolhatnának meg kiadásokat az államnak.

- Nem hiszek egyik megoldásban sem, mert a kulcskérdés az, hogy milyen közeg kényszeríti ki a minőségjavulást. Ha továbbra is egyetlen, monopol jellegű, hatékonyságnövelésben nem érdekelt állami felosztó-kiróvó kasszán keresztül jutnak pénzhez a kórházak, akkor akármilyen tulajdonban vannak vagy irányítás alatt állnak, csak arra törekednek majd, hogy minél több pénzt szívjanak le ebből a közös pénztárból. A beteg és a kórház közé oda kell állítani a hatékonyságnövelést valóban kikényszerítő intézményeket, amelyek csak versengő egészségbiztosító pénztárak, magánpénztárak lehetnek. Ők versenyeznek a betegek pénzéért, majd az ő pénzükért rivalizálnak az egészségügyi szolgáltatók. Ha ezek az egészségügyi szolgáltatók rákényszerülnek a versenyre, mert pusztán állami finanszírozásból nem tudnak megélni, akkor majd lesz hatékonyság- és minőségjavulás meg költségcsökkentés, függetlenül a tulajdonviszonyoktól. Ez az egyetlen módja annak, hogy a költségvetésen keresztüli jövedelemelosztást keretek között tartsuk. Csak így kerülhető el a költségrobbanás egy olyan helyzetben, amelyben a lakosság egészségügyi és higiéniai állapota csapnivaló, amely demográfiai válsággal és népességcsökkenéssel fenyeget, és amelyben egyre nagyobb az igény a jó minőségű egészségügyi szolgáltatásokra.

- A nyugdíjreformban élen jártunk. De a Gyurcsány-Orbán tévévitában a miniszterelnökök arról vitáztak, melyik kormány mennyire emelte az állami nyugdíjat, azt a látszatot keltve, hogy a járadék független a járuléktól.

- A felszínen úgy látszik, hogy a kormány valóban eldöntheti, mennyi legyen a nyugdíj. Emlékezzünk csak, hogy a Medgyessy-kormány vezette be az 53., az 54. heti nyugellátást, amiből aztán 13. havi nyugdíj lesz. Az első pillér tekintetében a mindenkori kormánynak van mozgástere. De ha ezt a mozgásteret úgy értelmezi, hogy a járadék független az adott évben befolyt járuléktól, akkor ennek egyenes következménye a nyugdíjbiztosítási pénztár hiányának növekedése. Ez nem tőkefedezeti rendszer, vagyis, ami adott évben bejön a munkavállalóktól, annyi megy ki a nyugdíjasokhoz. Ha ez az egyensúly felborul, akkor felmerül a kérdés, szükség van-e egyáltalán elkülönített pénzalapra, s miért is nem az adóbevételekből finanszírozzuk a rendszert. Az 1997-es nyugdíjreform óriási előrelépés volt, mert a második pillér létrehozásával biztosította a tőkefedezetű tartóoszlop egyensúlyát, hiszen annyi nyugdíjat kapok, amennyit befizettem. Ennek semmi köze a szociálpolitikához. De a reform a nyugdíjkorhatár emelésén kívül nem érintette az első pillért. A feladat most az volna, hogy ezt is önfinanszírozóvá tegyük, s leszokjunk végre arról, hogy a bevételtől elszakítva a kiadásokat korlát nélkül növeljük. Ehhez intézményes reformra lenne szükség, például a svéd modell alapján, amely lényegében egyéni számlás állami nyugdíj. Ez az első pillérben is garantálja, hogy az egyének arányosan annyi nyugdíjat kapnak, amennyit az életpályájuk során befizettek, összességében pedig annyit, amennyit lehetővé tesz a gazdasági növekedés.

- Ilyen reformgondolatok híján egyelőre nem látni, hol is vannak a költségvetésben a források a meghirdetett adóprogramokhoz.

- Ennél is nagyobb gond, hogy a gazdaságban sincs benne az a növekedés, amit az adócsökkentés tervezői várnak, tehát a gazdaság nem termeli ki a bevételcsökkentés fedezetét. A gyorsabb növekedéshez érdemben javuló versenyképesség, ahhoz meg csomagszerű, átfogó államháztartási reform kell. A magyar gazdaság gyorsabban nőhetne alacsonyabb hiány, kisebb újraelosztás és hatékonyabb költségvetési szerkezet mellett, s ennek nyomán nyílna tér adócsökkentésre.

"A gazdaságban sincs benne az a növekedés, amit az adócsökkentés tervezõi várnak" - mondja Bokros