Alig van ideje különbséget tenni a szélrózsa minden irányából ömlő pecsenyeszagok közt, máris elkezdődik a műsor: hamisítatlan Verne-hősök vonulnak végig a rakparton, egészen a nagyszínpadig. Willy Fogg, Sztrogof Mihály, de Szávából, Sándor Mátyás lányából mindjárt három is, mint ahogy Nemo is triplán képviselteti magát a francia nemzeti ünnepet lelkesülten népszerűsítő rendezvényen.

A műsorvezető Vágó Piros valamiért nagyon ragaszkodhat az összhanghoz, mert talpig pirosban mutatja be a hősöket. Vidámnak és könnyednek szánt felvezető szöveggel birkózik, melyben a legerősebb poén az "irány: észak, dalolnak a tengerészak" jellegű kínrím. De megtudjuk azt is, hogy Verne sokáig nem tudott dönteni: egy amolyan Leonardo DiCaprio-féle Nemót, egy véntengerész-típust, netán minden óceánok macsóját bocsássa vízre a "betonbiztos tengeralattjáró" fedélzetén. Mi csak a korabeli búvárruhába öltöztetett szereplőt sajnáljuk, hiszen ki szeretne ebben a dögmelegben konzervdobozzal a fején rohangálni?

Már a Chakra hacker nevezetű formáció utcazenél, amikor a három kisszínpadon elkezdődik a játék. A Verne-kvíz színpadon például a "hivatásos álmodozó" regényei alapján folyik a kvíz négy önkéntes jelentkező bevonásával. Szőke András az egyik hopmester, most sem hazudtolja meg magát, alaposan leégeti a holtversenyben első helyen végzetteket. Egy elfütyült dalhoz kellene valamilyen drámai felépítésű koreográfiát összehozniuk, s láss csodát, tényleg mozogni, rángani kezdenek a delikvensek, de a helyzet már így is menthetetlen: marad a patthelyzet és a csicsás jutalomkönyvek. Később Badár Sándorral kiegészülve a színpadon nyomják az improvizatív dumaszínházat, Verne Gyulára emlékeznek állítólag, de nem akar összeállni az egész, folyton szétbeszélik egymás mondókáját. Majd a Nautilus Big Band mossa le őket néhány erőteljes taktussal.

Ténfergünk a masszív barbecue-illatban, s úgy rémlik, a tavalyi, de még a tavalyelőtti utcabál is emlékezetesebbnek tűnt (akkoriban az olimpiai játékok, illetve Dumas és A három testőr volt terítéken), bár az is lehet, mindezt csak a megszépítő távolság teszi. De szerencsére a szervezők gondoskodtak egy Vágó Pirosról, aki a mélypontokat könnyűszerrel hidalja át egy-egy összetett mondattal. Tíz óra előtt a diszkréten unatkozó tömeget próbálja rávenni arra, hogy tömörüljenek egy Európa Legnagyobb Francia Sanzon Vegyes Kara nevű formációba, eldudorászni Piaf Milordját, merthogy "mindenkiben szunnyad valahol az énekesi vér". S tényleg, száz torokból csendül fel a sanzon, a fürdőszoba-énekesek is nekilódulnak, s a csúcsponton még a tánc is bejön, mert Piros szerint ilyenkor kell rátenni még egy "lépcsőfokozattal". Ekkor már túl vagyunk egy rövid, ám annál tanulságosabb eszmefuttatáson a "mi Gyulánkról", mert azért jó, hogy újra Zsül Vern a mi Gyulánk, mert így végre minden a helyére kerül. Senki sem hiszi a magáénak azt, ami nem övé. A távolban Nemo-hasonmásverseny zajlik, de az olyan lehet, mintha egy Gojko Mitic arcélű Winnetoura vadásznának a szervezők - akkor már inkább a Bujtor-szerű Sándor Mátyás. Végül elszántan falatozni kezdünk a négy számjegyű forintba kerülő francia sajtokból, melyhez rafinált péksütemények is társulnak, szintén négy számjegyért. Hja, aki megéhezett...

Olyan ez, mint egy nagy füstös lacikonyha, mondja valaki mellettünk, amelyet jobb híján neveznek franciának. S tényleg: bodorodnak a hurka- és kolbászfüstök, leng a sanzon, csúszik a könnyed fehér bor (másoknak viszont a piros belga sör jelenti az igazi ünnepet), s megtelik a lelkünk valami visszavonhatatlan, dekadens unalommal, melyről annak idején Baudelaire zengett egy egész kötetre valót. S akkor már csak a tűzijáték hiányzik ahhoz, hogy minden elfeküdjön odabent: szép legyen, ami addig rusnya volt, és felejthető, ami nem. Isten veled, Verne, isten veled, álmok.

Az idei utcabál jelszava: Bál, derû, Verne, azaz franciául leírva "bal de rue Verne", azaz bál a Verne utcában