A Népszabadság július 8-i számában idézőjelek között közölt szövegrészlet információval szolgál a konferencia integrációval kapcsolatos álláspontjáról. Az idézett szöveg azzal az állítással kezdődik, hogy "a tanuló szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányának ellensúlyozása céljából szervezendő képességkibontakoztató felkészítés - ha az valóban egyéni, személyre szabott foglalkozás - nem történhet a többi tanulóval egy közösségben, azonos osztályban, azonos csoportban." Dixi!

Ugyan már, miért nem? Szívesen olvastam volna legalább egyetlen alátámasztó érvet, hogy megérthessem, miért gátja az egyénre, személyre szabott képességkibontakoztató fejlesztésnek, ha olyan tanulók közösségében történik, amelyben nem mindenki szorul rá ilyen fejlesztésre. Az ilyen fejlesztésben részesülők külön csoportba sorolásának éppen akkor volna valamennyire is igazolható értelme, ha nem egyénre, személyre szabott fejlesztésről volna szó, hanem e külön karámba zártak együttes, differenciálatlan fejlesztéséről. Az állásfoglalás így folytatódik: "Az egyéni fejlesztési tervek alapján haladó, fejlődő tanulók számára meg kell találni a fejlesztés megfelelő módját, ami nem feltétlenül az integráció." Így igaz! Csakhogy ezt senki sem állította! Mint ahogy azt sem, hogy az integráció az egyéni fejlesztés alternatívája volna.

A hivatkozott dokumentum tiltakozik az integráció - úgymond - "erőltetése" ellen, mondván, hogy az integráció "erőltetése két irányban is negatívan hat: a fejlesztendő gyermek képességeit és tanulási kudarcait, fejlődési és pszichikai hátrányait csak növelni és elmélyíteni fogja, ugyanakkor gátló tényezőként fog hatni a szellemileg-lelkileg egészséges tanulók képességeinek kibontakoztatására, fejlődésére".

Ebben a figyelemre méltó szövegben több állítás van.

Az első az, hogy a minisztérium erőlteti az integrációt. Talán csak nem az minősül erőltetésnek, hogy a különleges helyzetben lévő gyermekek, tanulók támogatása címén a képesség kibontakoztató felkészítésben részt vevő tanulók után járó fejenkénti 20 000 Ft háromszorosát igényelheti az önkormányzat azon tanulók után, akik integrált keretben részesülnek e felkészítésben? Vagy netán az, hogy létrehozta az OM az országos integrációs hálózatot; hogy pályázat útján bázisintézményeket választott ki az integrált nevelés támogatására?

A második állítás az, hogy az integráció, értsd: a különböző felkészültségű és különböző képességű gyerekek egy szervezeti egységben történő fejlesztése növelni és elmélyíteni fogja a fejlesztendő gyerekek hátrányait. Ugyan miért? Talán azzal, hogy szerves kapcsolatba hozza őket a náluk fejlettebb gyerekekkel, akik jó hatással lehetnek rájuk? És akikkel amúgy, az iskolán kívül netán játszópajtási kapcsolatban is lehetnek?

Itt már gyanút fog az ember, és felteszi magának a kérdést: voltaképpen kiknek az együtt neveléséről szól az integráció? Kiket szeretne a kormányzat integrálni?

Veres András püspök úr rendkívüli sajtótájékoztatón elhangzott szavai (Népszabadság, július 12.) különösen indokolttá és aktuálissá teszik e kérdést. Frappáns tömörséggel így summázta az integrációval kapcsolatos kormányzati szándékot: "a kisegítő iskoláktól való szabadulás az egyetlen (sic!) vágya a kormányzatnak". Ezzel csak az a baj, hogy az integráció nem a gyógypedagógiai bánásmódra szoruló (újabb szóhasználattal: a különleges bánásmódot igénylő) gyerekeknek a többiekkel együtt történő oktatásának-nevelésének jelölésére fenntartott fogalom (mellesleg a szükséges speciális pedagógusi szakértelem megléte és a megfelelő arányok biztosítása esetén ez sem eretnekség), hanem - idézem az integrációs felkészítésről még 2003-ban kiadott, az interneten is olvasható közleményt: "Az integráció azt célozza, hogy a különböző szociális és kulturális helyzetű gyermekek együtt nevelkedjenek, és azonos szintű oktatásban részesüljenek..., mert ma bizony országszerte több mint 700 cigány osztály működik az általános iskolák normál tagozatán." Az integráció tehát mindenekelőtt - bár nem kizárólagosan - azoknak a gyerekeknek a többiekkel együtt történő nevelésére-oktatására utaló fogalom, akiknek szociális hátrányai és kulturális sajátosságai (ami nem okvetlenül "hátrányt" jelent) összefonódnak etnikai különösségükkel.

A harmadik állítás: ha a képességkibontakoztató fejlesztésre szorulók együtt maradnak a - kikkel is? - "a szellemileg-lelkileg egészséges tanulókkal" (sic!), akkor ez "gátló tényezőként fog hatni" ez utóbbiak "képességeinek kibontakoztatására, fejlődésére".

Hogy értsük ezt? Csak nem úgy, hogy a képességkibontakoztató fejlesztésre szorulók szellemileg-lelkileg betegek? Vagy mindössze arról van szó, hogy ezeknek a gyerekeknek a fejlesztése energiát von el a többiek fejlesztésétől, jobb hát külön csoportokba szervezni őket? Csakhogy a pedagógiai gyakorlat már régen feltalálta a differenciálást, ennek megannyi módszerét, eljárását. Ezek mind arról szólnak, miként lehet egyazon csoportban, egyazon időben különböző tanulói igényekhez, szükségletekhez alkalmazkodni, anélkül, hogy ez az egyik vagy a másik kiscsoport vagy egyén rovására menne. Falusi kisiskolák osztatlan tanulócsoportokat oktató néptanítói régóta értenek ehhez!

Az integrációval szembeni fenntartások pedagógiai indokoltsága - véleményem szerint - megkérdőjelezhető. De eszembe jut, hogy a gyerekek tanulmányi eredményei, sikerességük vagy nehézségeik szoros összefüggést mutatnak szüleik iskolai végzettségével és ezzel többnyire együtt járó társadalmi státusukkal. Ezért aligha indokolatlan felhívni arra a figyelmet, hogy a tanulmányi eredményesség, illetve a tanulási nehézségek mentén eszközölt mégoly jó szándékú elkülönítés is bizony társadalmi szelekciót valósít meg. És ez - sietek sürgősen hozzátenni - nem érdeke a nemzetnek, mert kasztosodáshoz vezet, nehezíti, hogy egymásra utalt rétegek harmonikusan éljenek egymás mellett és együtt. Végső soron azoknak az - úgymond - "szellemileg-lelkileg egészséges" gyerekeknek sem érdekük, akiket a püspöki konferencia az integráció káros hatásaitól félt. Egy kicsit is távlatosan gondolkodva könnyen belátható, hogy nekik sem érdekük, mert valós társadalmi tapasztalatoktól és az ezekből fakadó értelmi-érzelmi gazdagodás lehetőségétől fosztja meg őket.

Dr. Loránd Ferenc

A szerző kandidátus, az Országos Köznevelési Tanács elnöke