Kísérletek

Hogyan működhetnek az eddig ismertetett alapelvek a gyakorlatban? Ezekre a kérdésekre a hetvenes évek végén, nyolcvanas években zajlott kísérletek részben már válaszoltak. Amikor újabb kísérletek indítását javasoljuk, az előzmények rövid ismertetésével tesszük világosabbá, mit is jelent a szocialista vállalkozás elmélete.

Az első kísérlet az Önirányító szeminárium

melynek célja volt, hogy előkészítsék a különböző belkereskedelmi egységek szerződéses üzleteinek bérbeadását licitálással. 1979-ig még a kis üzletekre is teljesen abszurdnak látszott Liska Tibornak az a javaslata, hogy a legmagasabb jövőbeli jövedelem elérését vállaló árveréseken maga a vállalkozók versenye döntse el azt a kérdést, hogy ki vezethesse az üzletet.

Első vakmerő vállalkozásként tehát egy olyan önirányító szemináriumot hirdetett a kutatócsoport, amelyre egy kísérleti vállalati egység majdani üzletvezetői közül az jöhetett el, aki még fizetni is hajlandó volt azért, hogy részt vehessen az új vállalkozói verseny közös kidolgozásában. Mi megmondtuk: pontosan magunk sem tudjuk, hogyan lehet új, tisztességesebben versenyző rendszert kialakítani, de ha valaki velünk együtt akar gondolkozni és vitázni ezen a feladaton, az fizessen nekünk be előre 2.000 forintot ezért az őszinteségünkért.

Ez a szisztéma őrültségnek tűnt, mégis a létszámkeretnél többen jelentkeztek már az első önfinanszírozó és önirányító szemináriumra. Az állam pedig nemsokára bevezette az úgynevezett “szerződéses üzletek” rendszerét, amely a Liska-csoport által javasolt új vállalkozói tulajdonnak egyetlen kicsi, de igen fontos elemét vette át: az üzletvezetők kiválasztása nyilvános árveréseken, a legmagasabb jövőbeli jövedelem-befizetést vállaló győztes versenyző önkiválasztásával történhetett. Tehát nem pályázat alapján vagy anélkül történő kinevezéssel és nem is megválasztással, hanem a jövőre vállalkozó nyílt versenyben való önkiválasztással lett valaki üzletvezető. Viszont az apparátusé maradt a tulajdon, csak bérbe adták annak, aki a bérleti díjra árverezők közül a legmagasabb bérleti díj megfizetését vállalta.

Vállalkozásba adás és bérbeadás között az volt a döntő különbség, hogy bérlet esetén a tulajdonos csak meghatározott időre engedi át privilégiumát a bérlőnek, akinek épp ezért nemhogy érdeke nem fűződik a hosszú távon is jövedelmező gazdálkodáshoz, hanem kétszeresen érdekeltté válik a rablógazdálkodásban. Egyrészt azért jár jól a rövidlátó rablással, mert csak az biztosan az övé, amit addig elvihet, amíg ő bérli az üzletet. Másrészt minél jobban tönkreteszi a bérleményt, annál kevésbé kívánatos más bérlők számára. Ha pedig tönkremegy, akkor sem az ő tulajdona, hanem azé a bürokráciáé, amelyek korlátlanul ráfoghatták veszteségeiket a nehéz piaci körülményekre, aszályra és megannyi más csapásra.

Vállalkozásba adás esetén viszont a kikiáltási árnak vett “tervpiaci tőkeérték” egyensúlyi kamatát jelentő bérleti díjon felül vállalt többletjövedelem tőkeértéke a legtöbbet vállaló vállalkozóé. A vállalkozó tehát marginális tulajdonossá válik, s e marginális tulajdonát önlicittel maga is addig növelheti, míg nem akad nálánál is nagyobb hosszú távú jövedelmezőség elérésére vállalkozó, akinek érdeke átadni a vállalkozást.

A szerződéses üzemeltetésekkel egyidejűleg a nagyüzemi belső vállalkozási kísérleteik is elindultak, először

Baksán

E kísérletek bebizonyították, hogy még egy-egy technológiailag és területileg egységet képező jól szervezett mezőgazdasági nagyüzem központja sem tud érdemben dönteni arról, hogy milyen költségek térülhetnek meg gazdaságosan az egyes egységekben, s melyek azok a ráfordítások, amelyeket az alegységek vezetői csak azért igényelnek a központtól, mert nem az ő zsebüket érinti.

Ezért a baksai Tsz-ben a dolgozók önálló(termelői) kiscsoportjaira bízták az egyes egységekkel való gazdálkodást, az azt szolgáló önálló értékesítést és beszerzést. Például a keltető üzemnek azelőtt állandó panasza volt, hogy a rendelkezésére bocsátott napi egy nagy teherautó nem elég a termelés zavartalan szállításainak lebonyolításához. A kiscsoportos elszámolás bevezetése azt jelentette: teherautóból is annyit kaphattok amennyit akartok, csak fizessétek meg, gazdálkodjátok ki saját bevételetekből. E kiscsoportos gazdasági önállóság eredményeként kiderült, hogy ha fizetni kell érte a saját zsebük terhére, akkor a keltető szállításaihoz például hetente csak kétszer van szükség teherautóra, s akkor is csak egy kis teherautóra. Pedig ez a saját zsebükre való gazdálkodás még mindig csak az egyes kiscsoportos kollektív zsebekre történt, s még csoportként sem szerezhették meg a jobb gazdálkodásukkal elért egész többletbevételt vállalkozói tulajdonukként. Minden kiscsoport megkapta az évi nyereség-befizetési tervét, s az e terven felül kigazdálkodott nyereségüknek a 30 százaléka az övék lehetett. (A 70 százalék pedig a Tsz-é.)

Persze magyarázat volt erre is. A 80-as évek elején az állami bérszabályozás ugyanis csak pár százalékos béremelést tett adómentesen (vagy minimális adóval) lehetővé. A jelentősebb keresetnövelést viszont olyan rohamosan növekvő progresszív adóval sújtotta, amely a legjobban gazdálkodó szövetkezeteket és vállalatokat is tönkre tehette volna számottevő béremelés esetén. A kísérlethez a szövetkezetnek felmentést kellett kérni a Pénzügyminisztériumtól a többletkereseteket szélsőséges progresszivitással sújtó adók alól.

Liska Tibor így fogalmazott a baksai kísérletről: “először sikerült rést ütnünk az adóztatás címén folyó és korunkban minden vállalkozást és az egész gazdasági fejlődést visszavető törvényes fosztogatáson. Az adót, amint az állami redisztribució leggyilkosabb fegyverét, először a baksaiak javára sikerült cserére cserélnünk. Azt ajánlottuk fel részükről, hogy évi 3 százalékkal több pénzt fizetnek a PM-nek, mint amennyit többévi átlagban fizetnének, de e vállalt kötelezettségük független lesz az elért eredményeiktől. Vagyis, e vállalt kötelezettségükön felül elért többleteredményüket 100 százalékosan ők, illetve kiscsoportjaik kaphatják meg.

Tulajdonképpen olyan kölcsönösen előnyös üzlet születésében sikerült bábáskodnunk, mintha az állam nevében a Pénzügyminisztérium egy értékpapírra, vagy e szövetkezetbe – mint egy bankba – betett kamatozó bankbetétjére cserélte volna fel azt az ósdi ½jogát½, hogy korlátlanul sarcolhatja őket, csak meg kell hozzá találni a törvényes ürügyet és az éppen aktuális gazdaságpolitikai indoklását.”

A 100 százalékos többlethasznot a belső vállalkozóknak is biztosító vállalkozói tulajdon első gyakorlati kipróbálására csak a harmadik kísérletben,

Igalpusztán

került sor. A Kaposvári Tangazdaság bérbe kívánta adni 80 férőhelyes istállóját tehenekkel és teljes felszerelésével együtt, mert erősen veszteséges volt. A jogi lehetőség ugyan ekkor már megszületett a bérbeadásra, de ekkora vagyonokat bérbe adni sem illett addig nálunk (1980. vége – 1981. tavasza). Liska Tibor és munkatársai arra beszélték rá az állami gazdaság igazgatóját, hogy nyilvános vállalkozói árverésen annak adja ki vállalkozásba az igalpusztai egységet, aki a bérleti díjon felül a legtöbb jövedelem elérését és megtakarítását vállalja saját maga számára. Ezt az előre vállalt saját megtakarításaként felgyülemlő vállalkozói tőkéjét a vállalkozó rendszeresen fizesse be az állami gazdaság központjánál vezetett saját zárolt számlájára. A gazdaság központja mintegy a vállalkozók bankjaként működjön. A vállalkozók zárolt számláira befizetett pénz egyben nyújtson részleges, de növekvő jövőbeli fedezetet arra, hogy a vállalkozásba vett idegen vagyonnal valóban jól fognak gazdálkodni. Sőt nemcsak jól, hanem az egymással versenyben álló jelentkező vállalkozók közül a legjobbnak bizonyulóként. A legfontosabb újdonság az volt, hogy előzetes vagyongyűjtés, más fedezet vagy a vállalkozó goodwill-jére vonatkozó bármiféle előzetes információk nélkül is bárki, bárhonnan jelentkezhetett a vállalkozói árverésre. Az nyerte meg, aki a legtöbbet licitálóként vállalta valamennyi vállalkozó közül a legnagyobb jövőbeli hosszú távú jövedelem, illetve tőkeérték elérését és saját zárolt vállalkozói számlájára való befizetését.

Egy faipari segédmunkás, két süketnéma fiával, feleségével, vejével és lányával, összesen tehát hatan vállalkoztak Igalpusztán a legtöbb megtakarítást vállaló nyereséges önálló vállalkozói gazdálkodásra. Ott, ahol előzőleg 16 ember kellett a veszteséges gazdálkodáshoz! Nincs olyan tőkés bank vagy más finanszírozó, aki az igalpusztai kísérleti árverés nyertesét választotta volna ki, amikor akár a szakképzettség, akár a meglévő vagyoni helyzet vagy bármi más módon elbírálható good will-je szerint vizsgálta volna vállalkozónkat.

Garanciaképessége szerint a többi jelentkezők annyira jobbak voltak, mint a csak vállalásával nyerő vállalkozó, hogy egy ideig mi izgultunk a legtöbbet érte. Ennek a vállalkozónak mindenképpen az volt az előnye, hogy Ő és családja saját maguk dolgoztak az igalpusztai tehenészetben, s nem mással dolgoztattak, így maximálisan legnagyobb jövőbeli befizetést tudták vállalni, mely a megtermelt jövedelmük 100 százaléka volt. Élni pedig a tehenek mellett felnevelt apróállatok, valamint a gazdaság körül megtermelt zöldség-gyümölcs eladásából származó jövedelemből élt a család. A kísérletek sorában a szentesi kísérlet a legismertebb, ahol a szervezők már nemcsak vállalkozási árverést rendeztek, hanem - többek között - a vállalkozásba adott vagyonra folyamatossá tették a licitálást.

A szentesi kísérlet

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Liska Tibor nagy visszhangot keltő előadásokat és vitákat szervezett Budapesten és vidéken. Ezeken az érdeklődők százai mellett olyan gyakorlati szakemberek is nagy számban jelentek meg, akik a vállalkozási kísérletek elméletét saját mindennapi problémáik közvetlen megoldásának lehetőségeként értékelték.

Közülük is a legkiemelkedőbbnek bizonyult Szarvas Pál, a szentesi “Felszabadulás” Mgtsz elnöke. 1981 tavaszán hallotta először Liska Tibort előadni, s mivel fantáziát látott elméletében, személyesen is felvette a kapcsolatot a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen működő Vállalkozáskutató Csoporttal. Liska Tiborral és munkatársaival folytatott megbeszélései során érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a “Felszabadulás” Mgtsz-ben Liska Tibor elméletén alapuló kísérletet indít. A gondolat számára megnyerte a szövetkezet vezetőségét, a városi és megyei vezető szerveket, és befolyásos pártfogók közbenjárására a Pénzügyminisztérium is hozzájárult, hogy a kísérlet ideiglenesen mentesüljön az akkor érvényben lévő, teljesítménykorlátozó adószabályok alól. A Felszabadulás Mgtsz Liska Tibor egyik munkatársát, Síklaky Istvánt szerződtette a kísérleti rendszer kidolgozására és gyakorlati magvalósításának szervezése céljából. (KONCEPCIÓ ÉS KRITIKA. Szerkesztette: Siklaky István Magvető Kiadó, Budapest, 1985. Gyorsuló idő sorozat)

1981 őszére kijelölték a vállalkozásba adható vagyon-egységeket. Arra törekedtek, hogy ezek a legkisebb olyan egységek legyenek, amelyek még önálló vállalkozásként működtethetők, tehát a nagyobb egységeket (műhelyeket, csoportokat, brigádokat stb.) a technológiai lehetőségek határai között kisebb egységekre tagolták, s ezeket kínálták fel a jelentkező vállalkozóknak. Így került a kísérlet hatókörébe indulásképpen négy fóliás csirkenevelő, négy pótkocsis és egy pótkocsi nélküli IFA teherautó, valamint három MTZ traktor 2-2 pótkocsival.

A kísérlet alapelve az volt, hogy a kijelölt vagyon-egységeket a termelőszövetkezet azoknak engedi át, akik leghatékonyabb működtetésüket vállalják, vagyis a következő időszakban a legnagyobb nyereség befizetésére kötelezik magukat.

Az egyik pótkocsis teherautó esetében például így alakult a licitálás: a teherautót a Tsz 271 ezer forintos beszerzési értéken vásárolta. Az amortizáció figyelembe vételével a kísérlet indulásakor a teherautó könyv szerinti értéke 9 ezer forint volt. Ha a Tsz értékesíteni kívánta volna a teherautót, 160 ezer forintos piaci értékkel számolhatott volna. A versenytárgyalás előtt a szövetkezet vezetői felbecsülték a teherautóval várhatóan elérhető “szokásos” jövedelem-mennyiséget: ez évi 90 ezer forint.

Úgy döntöttek tehát, hogy a teherautó hasznosítására jelentkező vállalkozóknak legalább évi 100 ezer forint jövedelem “kitermelését” kell vállalniuk. Ez azt jelenti, hogy a kísérlet vezetői által megszabott 20 százalékos kamatláb (ami 1981-ben nagyon magasnak számított) mellett a teherautó induló tőkeértéke, vagyis kikiáltási ára 500 ezer forint volt. (Az évi 100 ezer forintos nyereséget úgy is fel lehet fogni, mint az 500 ezer forintos tőkeérték 20 százalékos kamatát.)

Az így felértékelt teherautót az 1981. október 17-én megtartott első versenytárgyaláson a győztes licitáló 760 ezer forintra értékelte, vagyis 20 százalékos kamatlábbal évente 152 ezer forint befizetését vállalta utána. Ez a 760 ezer forint lett a teherautónak a következő versenytárgyalásig érvényes “tervpiaci tőkeértéke”.

A vállalkozó licitjével 500 ezerről 760 ezer forintra, összesen 260 ezer forinttal emelte a társadalmi vagyon adott részének értékét. Liska Tibor vállalkozási elmélete értelmében, ha a vállalkozó “teremtette meg” ezt a többletértéket, akkor legyen is az övé, a licit a licitálóé elv alapján. A 260 ezer forintos többlet tehát a vállalkozó tulajdona lett, ez az ő erkölcsi tőkéjévé vált.

A teherautó tőkeértéke a licitálás eredményeként két részből tevődött össze:
500 ezer forint a tulajdonosé, a szentesi Tsz-é,
260 ezer forint pedig a vállalkozóé.

Mindez azt jelenti, hogy az 500 ezer forint kamatai a szövetkezetet, a 260 ezer forint kamatai pedig a vállalkozót illették meg. Ő azonban egyelőre nem nyúlhatott ehhez a pénzhez, mert ez zárolt számlára került.

Az erkölcsi tőke a licitálás pillanatában még “csak” ígéret volt. Ahogy azonban valóban “ki is termelte” a vállalt kamatot, zárolt számláján folyamatosan gyűlni kezdett a realizált erkölcsi tőke. A realizált erkölcsi tőke akkor vált (volna) szabaddá, a tulajdonos által felvehetővé, amikor összege elérte az erkölcsi tőke összegét - realizálódott. kkor a vállalkozó felvehette volna 260 ezer forint összegű realizált erkölcsi tőkéjét, egyidejűleg a szövetkezet mérlegében a teherautó a megemelt 760 ezer forintos tervpiaci tőkeértéken került volna teljes egészében a szövetkezet tulajdonába. Ettől kezdve tehát a jármű mindenkori működtetője a 760 ezer forint teljes kamatát a szövetkezet számlájára fizette volna.

Liska Tibor vállalkozási elméletének alapelve, hogy a társadalmi vagyont mindig az működtesse, aki a leghatékonyabb működtetését vállalja. Ha tehát akad olyan jelentkező, aki a jelenlegi vállalkozónál jobb teljesítményt vállal, lehetőséget kell biztosítani számára, hogy rálicitáljon az adott vagyon-egységre (vagyis megemelje tervpiaci tőkeértékét).

A szentesi kísérlet egy megtörtént esetének példája érthetővé teszi, hogy miről van szó: a vállalkozó – nevezzük Jánosnak - az első versenytárgyaláson az 500 ezer forintos induló tőkeértéket 760 ezerre emelve megszerezte a teherautó működtetésének jogát. Rendszeresen be is fizette a megfelelő kamatokat a Tsz számlájára illetve saját erkölcsi tőke számlájára. Olyan jól gazdálkodott azonban, hogy a nyeresége messze felülmúlta befizetési kötelezettségeit. Ezt vette észre egy másik vállalkozó, Péter, aki az első adandó alkalommal rálicitált a teherautóra, 900 ezer forintra emelve annak tervpiaci értékét. János ezek után választhatott: ha esélyét látta évi 180 ezer forint (900 ezer X 0,20 = 180 ezer forint) nyereség kitermelésének a teherautóval, tovább működtethette a teherautót, de dönthetett volna úgy is, hogy átengedi Péternek, rábízva a megemelt vállalás teljesítését.

János az előbbit választotta, és teljesítette is a 900 ezer forintos tőkeérték után járó kamatbefizetést. Mivel azonban a 760 ezer forint feletti részt nem ő vállalta, hanem Péter, a 140 ezer forintos emelés után járó évi 28 ezer forintot Péter erkölcsi tőke számlájára kellett befizetnie. (Hiszen a licit a győztes licitáló tulajdona.)

Mivel János még ezután is nyilvánvalóan többet hozott ki a teherautóból évi 180 ezer forintnál, a következő alkalommal Péter újabb 100 ezer forintos licittel emelte a vagyon-egység tőkeértékét, és János “ezt is lenyelve” működtette tovább a járművet, immár 240 ezer forint kamatait fizetve “revizorának”, Péternek. A szabály persze fordítva is igaz: ha Péter átvette volna a teherautót, az 500 ezer forintos eredeti kikiáltási ár kamatait neki is a Tsz számlájára kellett volna befizetnie, az első licitáláson elért 260 ezer forintos emelés kamatai pedig mindaddig János erkölcsi tőkéjét gyarapították volna, amíg a teherautó egyáltalán működik. Függetlenül tehát attól, hogy a teherautót ténylegesen ki működteti, Péternek csak az az érték lehet a saját erkölcsi tőkéje (a két rálicitálás eredményeként elért 140+100 ezer forintos tőkeérték), amit felelős licitálással ő adott hozzá a vagyon-egység értékéhez.

János, aki jól tudta, hogy a teherautó az ő kezében még így is többet hoz nyilvánosan vállalt tőkeértékénél, belátta, hogy ezt a többletet nem tudja eltitkolni, ezért a következő alkalommal már ő emelte újabb 100 ezer forinttal a teherautó tervpiaci tőkeértékét. (Ezt hívjuk a Liska koncepció terminológiája szerint önlicitnek.) Ennek kamatait már ismét ő maga élvezhette, és immár Péter sem emelte tovább a licitet – amiből arra következtethetünk, hogy az újabb emeléssel a vagyonegység értéke elérte a piac szereplői által reálisnak tartott maximumot.

A szentesi kísérlet szabályzata az előre elgondolható összes gazdálkodási esemény bekövetkezésére felkészült. A szocialista vállalkozó felelősségét, illetve bukását is szabályozta. A vállalkozót nemcsak az átvett vagyonért, hanem vállalt fizetési kötelezettségeiért is felelősség terhelte. Ha a tervpiaci tőkeérték utáni amatokat nem volt képes fizetni, és hitelkereteit is kimerítette, a Tsz központ bukási eljárást indított ellene.

A kezdő vállalkozók kockázatát egy adott vállalatnál több éve folyó kísérlet esetében a sikeres vállalkozók realizált erkölcsi tőkéje, valamint a rendszerközpont ilyen célra létrehozott tartalékalapja, esetleg ezzel a céllal kötött biztosítása fedezheti. A szentesi kísérlet leállítása miatt azonban ennek az elvnek a gyakorlati működéséről nem sikerült egyértelmű tapasztalatokat szerezni.

3. rész: Javaslataink

(1. rész: Alapelvek)