Alapelvek

Liska Tibor szocialista vállalkozás koncepciójának lényege három tételben ragadható meg:

1. tétel: Kísérletek. A közgazdaság-tudomány Liska Tibor felfogásában egyértelműen kísérleti tudomány. A közgazdásznak hipotéziseit kísérletek útján kell igazolnia. A mindenkori pénzügyminiszterek sem tesznek egyebet, mint saját hipotéziseiket tesztelik a lakosságon. Csakhogy ezek a makroszintű kísérletek nem támaszkodnak szűkebb körben végzett kísérletek tapasztalataira, és eredményeik elemzésének is csak egyetlen - tudományos szempontból semmiképpen sem korrekt - módszere létezik: a felháborodott vagy éppen elégedett lakosság választói akaratának időszakos kinyilvánítása.

Liska Tibor ezzel szemben az akciókutatás kísérletező módszertanát ajánlja: a szocialista vállalkozáskísérletet. Amit Liska Tibor és követői elvárnának, az nem valami botrányos provokáció. “Mindössze” arról van szó, hogy mielőtt kimondanánk egy-egy társadalmi vagy gazdasági reformelképzelésről, hogy “megvalósítandó” vagy “elutasítandó”, lehetőleg gyakorlati tapasztalatokat is gyűjtsünk róla. “Vegyétek már észre, hogy én sem azt mondom, hogy mindenben igazam van!” - kiabálta értetlenkedő vitapartnereinek Liska Tibor. - “Azt állítom, hogy elméletem legtöbb részlete kis méretekben, létező vállalatoknál is kipróbálható. Aki egyetért koncepcióm céljaival, annak az ezzel kapcsolatos kísérletezést is támogatnia kell.”
A nyolcvanas évek híres Liska-vitái során köztiszteletben álló reformgondolkodók illették tisztán logikai érvelés alapján olyan jelzőkkel a szocialista vállalkozás elméletét, hogy az “életidegen”, “mesterkélt” elgondolás, s közben egyikük sem tartotta szükségesnek, hogy llegalább felvesse a gyakorlati kísérletek indításának lehetőségét. Azt, hogy ez a sajátos viszonyulás nem egyesek érzéketlenségének, hanem a kelet-európai közfelfogás kevéssé praktikus alapállásának tulajdonítható, mindennél ékesebben bizonyítja egy árulkodó tény. Amikor a nyolcvanas évek elején - a hazai reform-elit közönye és passzivitása ellenére is - Liska-kísérletek indultak, Liska Tibor egyetlen korábbi vitapartnere sem volt kíváncsi arra, hogy miként is működnek a szocialista vállalkozás alapelvei a valóságban. A kísérletet szervező munkatársakon - és a Csongrád megyei pártbizottság által később kirendelt “tényfeltáró”, valójában feljelentő team tagjain - kívül egyetlen “nadrágos ember” tájékozódott a helyszínen: Norman Macrae, az Economist főszerkesztő-helyettese, aki afféle praktikus angolszász értelmiségiként elsősorban a szemének hitt, és természetesnek tartotta, hogy a gyakorlati kísérletek tapasztalatainak értékelése minden elméleti vitánál előbbre való.

Senki sem várta el persze, hogy a reformer-értelmiségiek személyesen vegyenek részt a kísérletek megtervezésében. Azt azonban igenis - joggal - elvárta volna Liska Tibor és Vállalkozáskutató Csoportja, hogy mindazok, akik országos szinten a társadalmi és gazdasági reformok szükségességét hirdették, szakmai-közéleti tekintélyüket és befolyásukat latba vetve minden lehetséges fórumon támogassák a Liska Tibor igazát vagy tévedéseit tisztázó kísérletek elindítását. Mivel az ország vezetőire ilyen formában semmiféle nyomás nem nehezedett, nem tudhatjuk, hogy mennyivel lett volna könnyebb útja a kísérletezésnek, és mennyire alakulhatott volna másként a rendszerváltás és különösen a privatizáció folyamata.
A kísérletezés akkor korrekt, ha egyszerre több kísérlet indul párhuzamosan - egymással versenyezve. A kísérletek elindítására készülve pontosan meg kell határozni az elérni kívánt célokat és az azok felé történő előrehaladás mércéit. Menet közben rendszeresen ellenőrizni kell a gyakorlatba való beavatkozás hatásait. A céloktól eltérő irányban zajló folyamatok megindulása esetén módosítani kell a kísérlet részletező szabályait - de nem alapelveit.
Az elmúlt évtizedekben angolszász társadalomtudósok csoportjai fogalmazták meg ezt a módszertant, az akciókutatás (action research) módszerét. Liska Tibor ugyanezt a módszertant az angolszász tudományos élettől elszigetelve, tulajdonképpen egyedül dolgozta ki.

2. tétel: Monopóliumok ellen.Liska Tibor azt keresi, hogyan lehet a modern társadalmak mindennapi életének legfőbb szervezőjévé a mindenfajta monopolkorlátozástól mentes, teljesen szabad piaci vállalkozást fejleszteni. Minden jelentős gazdasági problémánk végső gyökere a monopóliumok kártékony hatásában keresendő. Ebből a szempontból nincs különbség az állami bürokrata és a tőke hasznosítására kizárólagos jogot formáló magántulajdonos között.

3. tétel: Új vállalkozói tulajdon. Liska Tibor ebben a szellemben dolgozta ki híressé vált kísérleti téziseit, az új vállalkozói tulajdon rendszerének alapelveit. Ő és munkatársai két új típusú intézmény együttes kiépítésétől várták/várják a piackorlátozó monopóliumok teljes lebontását. E két intézmény

- a társadalmi örökség intézménye, amelynek lényege, hogy minden polgárnak születése jogán (“megszületett, tehát joga van élni” alapon) anyagi lehetőséget is kell biztosítani vállalkozói képességeinek legjobb és legeredményesebb kifejlesztésére. De azoknak is, akik ezt a lehetőséget nem kívánják vagy nem tudják kihasználni, ugyanebből a forrásból garantálni kell a születési jogon nekik járó létminimumot. A társadalmi örökség forrása a szocialista vállalkozás-kísérletek körébe tartozó vállalkozók és intézmények által rendelkezésre bocsátott vagyon (nemzetgazdasági szintű kísérlet esetén ez maga a nemzeti vagyon lehet, de ha például egy alapítvány finanszírozza a kísérletet, a társadalmi örökség felosztható, minden résztvevő vállalkozó számára egyaránt rendelkezésre álló forrása kezdetben értelemszerűen az alapítvány által átengedett vagyon lesz);

- és a személyes társadalmi tulajdon intézménye, ami azon játékszabályok összességét jelenti, amelyek alapján elkerülhető, hogy az új vállalkozói tulajdonosok közül bárki megtámadhatatlan monopolhelyzetbe kerüljön. A személyes társadalmi tulajdon koncepciója az erkölcsi tőke és a "licit a licitálóé" elv elgondolásra épül. Eszerint lehetőség van arra, hogy az egyének vállalkozói léte ne egyes tőkejószágok birtoklásán, illetve másoknak e birtoklásból való kizárásán alapuljon, hanem azon az összesített tőkenövekményen, amelyet a vállalkozó egész pályafutása során a legkülönbözőbb formákban elért. Ez a tőkenövekmény legegyszerűbben egy számla - az erkölcsi tőke számla - formájában képzelhető el. Ezen a számlán gyűlik a vállalkozó minden egyes sikeres gazdasági teljesítményének értéke, és ezen érték után élete végéig, de legalábbis az általa bármikor korábban gyarapított vállalkozások fennmaradásáig megkapja a mindenkori egyensúlyi kamatot. Ez a számla teremti meg számára azt a vállalkozói biztonságot, amely alapján nyugodtan el tudja fogadni, hogy nem válhat az általa éppen hasznosított tőkejavak kizárólagos monopoljogokkal rendelkező tulajdonosává, azokat át kell adnia, illetve átadhatja annak a jelentkezőnek, aki megfelelően szabályozott feltételek között fellépve vállalja a tőkejószág értékének további növelését (rálicitál a jelenlegi tulajdonosra).

Az új vállalkozói tulajdon rendszerében ugyanis a licit a licitálóé elv érvényesül. Ez az elv nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egy bizonyos gazdasági egységet vagy gépet, ingatlant stb. működtető vállalkozó nem ragaszkodhat körömszakadtáig "munkahelyéhez" illetve munkatárgyához. Ha valaki az adott értéken hasznosított tőkejószágra az eddiginél nagyobb érték kihozatalát vállalva rálicitál, akkor az eszközt éppen hasznosító vállalkozó két lehetőség közül választhat. Dönthet úgy, hogy tartja a licitált árat. Ebben az esetben továbbra is ő működtetheti az eszközt, de azt - és csak azt - az összeget, amellyel a rálicitálás emelte a jószág értékét, a rálicitáló vállalkozó erkölcsi tőke számlájára kell befizetnie.

S dönthet úgy is, hogy ezentúl átengedi az eszközt a rálicitálónak, akinek ilyenkor kötelessége tovább működtetni azt. A tőke jövedelmének azonban ebben az esetben is csak az a része az új vállalkozóé, amellyel ő emelte az összjövedelmét. A többit az előző vállalkozó(k) erkölcsi tőke számlájára kell átutalnia. A licit a licitálóé elv érvényesülésétől joggal lehet várni, hogy a vállalkozókat az általuk működtetett tőke értékének reális szinten tartására késztetné, s ugyanakkor az egy életen át tartó vállalkozói érdekeltség megteremtése által értelmetlenné, sőt kifejezetten hátrányossá tenné a tőkejavaknak a rövid távú haszon reményében történő tönkretételét, kifosztását. (lásd bővebben: Liska Tibor: Üdülőtársulás kísérletek. Liska Alapítvány, Budapest, 1997.)

A szocialista vállalkozás koncepció természetesen rugalmasan követte az elmúlt évtizedek változásait. Liska Tibor és munkatársai a rendszerváltás után elkezdték a koncepció hozzáigazítását a hazai átalakulási folyamathoz. A szocialista vállalkozás koncepció továbbfejlesztését két irányban tartották ígéretesnek:

- a pénzteremtés állami monopóliumának megtörése. Az automatikus hitelezés lehetőségének kibontakozása nyomán minden vállalkozó egyéni pénzszükséglete pénzteremtő erővé válhatna, ami radikális fordulatot hozna a mai pénzteremtési mechanizmusokkal szemben, s egyben mindenki számára egyenlő hozzáférési lehetőséget garantálna a vállalkozói kezelésbe vehető tőkejavakhoz.

- alapítványi kísérletek. Liska Tibor a mindenkori adózási és pénzügyi szabályozás legteljesebb eltörlésére és megszüntetésére törekedett. 1993-1994-ben ennek megfelelően elsősorban az alapítványi szabályozásban rejlő lehetőségek felé fordult a kutatócsoport figyelme. A Liska-kísérletek kifejezetten a kísérletezés céljára alapított alapítvány keretei között indulhatnának, így a vállalkozók a korábbiaknál nagyobb mértékű, “normál” körülmények között inkább az állam elől eldugni szándékozott, szabad pénzeszközt halmoznának fel erkölcsi tőkeszámlájukon.

Másrészt a koncepció egésze a korábbinál nagyobb mértékben válhatna elfogadhatóvá az adó- és pénzügyi bürokrácia számára, mivel képviselőinek - teljes elsöprésük követelése helyett - fontos funkciót kínál a koncepció kikísérletezésében, Egy szabadabb adópolitika felé való elmozdulást is fontolóra vehetne a pénzügyi kormányzat, ha azt látná, hogy az értelmesen vállalkozóknak immár nem a jövedelmek eltitkolása, az "adózás alól kibújósdi" össznépi társasjátéka a célja.
Liska Tibor és munkatársai ennek a koncepciónak a kikísérletezését javasolták 1990-ben és javasolják ma is.

További részek:

2. Kísérletek

3. Javaslataink