Annak a vitának ugyanis, ami a püspöki kar és az oktatási tárca között dúl, nagy a tétje. Olyannyira nagy, hogy a valódi és hamisítatlan nemzeti sorskérdések közé sorolhatjuk. Sikerül-e megakadályozni, hogy az oktatásban végleg leszakadjanak és elkülönüljenek a hátrányos helyzetű gyerekek a többiektől? És ha igen, hogyan? A botrányt - nyugodtan minősíthetjük így - az a lapunkban megjelent dokumentum robbantotta ki, amelyben Veres püspök az esélyegyenlőség és az emberiesség nevében tiltakozik az "erőszakos integráció megvalósítása és annak későbbi, visszafordíthatatlan hatásai ellen". Érvelése szerint az integráció csak növeli a fejlesztendő gyermek hátrányait, a szellemileg és lelkileg egészséges tanulókat pedig visszaveti. Első olvasatban ez azt jelenti: az egyház nem ért egyet azzal, hogy ugyanabban az iskolában, együtt tanuljanak különböző képességű és társadalmi helyzetű gyerekek. Alighanem így értelmezte az állásfoglalást Magyar Bálint oktatási miniszter is, aki azzal vágott vissza, hogy a püspöki kar nincs tisztában az esélyegyenlőség korszerű európai eszméivel, a modern pedagógia módszereivel és eredményeivel. Veres püspök válasza: hazánkban tudatos egyházellenes politikai hangulatkeltés zajlik, és a mostani események csak részét képezik e folyamatnak.

Kész. Innen nincs tovább, a szakmai vitának - és ebben kétségkívül igaza van a püspöknek - befellegzett. Ugyanúgy, ahogyan nem alakult ki szakmai vita az egyházi iskolák költségvetési támogatásáról vagy például az egyházi személyek ügynökmúltjáról sem. A legújabb bírálatokat az egyház elraktározza a kormánypártoktól - különösképpen az SZDSZ-től - elszenvedett többi sérelem közé, és keserűen konstatálja, hogy a koalíciós politikusok részéről "az ötvenes és a hatvanas évek egyházellenes szófordulatai" köszönnek vissza.

Mintha az egyház háza táján máskülönben minden rendben volna. A püspöki kar adatai szerint az állami iskolák tanulóinak mindössze 18 százaléka szociálisan hátrányos helyzetű, az egyházi intézmények diákjainak viszont 44 százaléka. Ennek tudatában Veres András büszkén hivatkozik az Országos Közoktatási Intézet felmérésére, amely szerint a legjobban teljesítő iskolák között szép számmal vannak egyháziak is.

Ehhez csak őszintén gratulálni lehet, de mindebből távolról sem következik, hogy a katolikus oktatásban sikerrel megvalósították az esélyegyenlőséget. Kamarás István vallásszociológus mondja: az elitet az államosítás után meghagyott, régi egyházi iskolák alkotják. Ezekbe többnyire jómódú, gazdag családok gyerekei járnak, vagy olyanok, akik kevésbé tehetősek ugyan, de az átlagnál jobb képességűek. Az újonnan alapított egyházi iskolák - egy-két kivételtől eltekintve - egyelőre nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt.

Mi történjen tehát azokkal a gyerekekkel, akik szegénységben, rossz családi körülmények között élnek, ráadásul még a képességeik is elmaradnak az átlagtól? Olyan kérdés ez, amiről az egyháznak, az oktatási tárcának és mindenki másnak kötelessége gondolkodni. Lehetőleg közösen.