Részben azt, hogy Ruanda, mely Dian Fossey kutatásai révén évtizedekig élen járt a gorillák védelmében, kikeveredve a gyilkos polgárháborúkból, újra tenni kíván a világ egyik legveszélyeztetettebb állatfajának (pontosabban alfajának) megmentéséért. Részben azt, hogy mivel erre önmaga képtelen, várja a nemzetközi szervezetek, külföldi kutatók és nem mellesleg a turisták érkezését és segítségét.

A helyzet rossz, de nem reménytelen. A hegyi gorilla kizárólag a kongói (korábban Zaire), ruandai és ugandai hármas határ vidékén él. Nemrég azon kiváltságosok táborához csatlakoztam, akik testközelből is megcsodálhatták egyik legközelebbi genetikai rokonunkat. (Az állatkertekben látható gorillák nem a hegyi, hanem a sokkal nagyobb létszámú sík vidéki alfajhoz tartoznak, előbbiek ugyanis fogságban nem élnek meg.) Kongó szinte folyamatosan veszélyes ország, Ruanda iránt még nem igazán tért vissza a turisták bizalma, ám az egykor ugyancsak rossz időket is látott Uganda már biztonságban látogatható. Délnyugati szegletében terül el a mindössze 330 négyzetkilométernyi Bwindi Impenetrable ("áthatolhatatlan") Forest Nemzeti Park, 1200-2700 méteres magasságban. Az említett kiváltságot (a kutatókat leszámítva) nem érdemekkel, hanem kizárólag pénzzel - méghozzá sokkal - lehet elnyerni. Egy gorillaengedély 250 dollárba kerül (plusz 20 a nemzeti parki belépő), ám ha valaki csak úgy arra téved, ne is álmodjon arról, hogy az állatok közelébe kerülhet. Az engedélyeket jó előre lefoglalják a külföldi irodák, csoportok számára. A fővárosban, Kampalában az illetékes hivatalban két évre előre vesznek fel rendeléseket. Ha már birtokában vagyunk az engedélynek, a legközelebbi nagyvárosból, Mbararából jó félnapos autózás után meglehetősen pocsék hegyi földutakon zötykölődve eljuthatunk Bwindibe. A nemzeti parkban kereken 320 hegyi gorilla él, hat, esetleg harminc egyedből álló családi csoportokban, közülük három látogatható. Egy nap három, egyenként hatfős turistacsapatot engednek fel.

Május utolsó hetében jártunk ott, az esős évszak végén. Reggel nyolckor indulás előtti eligazítás a park központjában, leginkább arról, mit nem szabad: gorillát hét méternél jobban megközelíteni (génkészletünk 97 százalékban azonos, immunrendszerünk viszont eltér az övékétől, tehát fogékonyak vagyunk egymás betegségeire), a közelükben enni, inni, természetes szükségletet végezni, zörögni, hangosan beszélni. A vezetőn kívül két géppisztolyos tart velünk (szükség esetén hordár is), egy elöl, egy hátul. Nem az esetleg támadóan fellépő gorillákat akarják persze lelövöldözni. 1999-ben egy Kongóból átszivárgó, máig ismeretlen kilétű gerillacsapat hatolt be a vidékre, túszul ejtettek, majd kivégeztek nyolc külföldi turistát és egy parkfelügyelőt. Azóta a hadsereg komoly erőket állomásoztat a környéken. Fél órával a csoport előtt felmegy a hegyre két nyomkereső, arra a helyre, ahol előző nap látták a gorillacsapatot, majd nyomaikat követik. Ha megtalálták őket, rádión értesítik a túravezetőt, merre kell menni. Szintben kb. 500 méter a völgytalptól a sűrű dzsungellel borított hegygerinc, ahová jól járható, kanyargó ösvény vezet. Az egyre párásabb levegőben közepesen megerőltető, eseménytelen kutyagolás. Fönn vagyunk, aztán a túloldalon irány lefelé. A dzsungel átvált 2-3 méteres sűrű bozótosba; csakugyan áthatolhatatlan. Fél tizenegykor kapjuk a rádiójelentést: megvannak a gorillák! Akkor aztán árkon-bokron át. Vezetőnk bozótvágó késsel nyit utat az iszonyatos növényi gruppenszexben. Tizenegykor már ott állunk életünk első gorillája előtt. Egy nőstény eszeget a nyílt színen leveleket, zsenge ágak kérgét, csekély érdeklődést sem mutatva irántunk. A fák alatt, enyhe takarásban különböző korú kölykök és anyáik heverésznek, birkóznak rovarcsapatok felhőjében. Sokat mondok, ha három méterre állunk tőlük, távolabb nem is mehetnénk. Odébb, hátat fordítva motoz a bozótban a domináns hím, az ezüstös hátú, vagyis a silverback. (Háta egyébként nem azért ezüstös - valójában szürkés -, mert öregségére megőszült. Ez csupán a szexuális érettség egyik jele.) Vezetőnk súgja: mating, vagyis párzik, és csakugyan, félreérthetetlen mozgása jelzi, épp az utánpótlásról gondoskodik egyik nejével. Végig egy helyben állunk, fotózunk a letaposott gallyakon, kényelmetlen pozitúrában, mégis észrevétlenül elrepül az engedélyezett egy óra. Már menni készülünk, mikor a bozótból kiront az ezüstös hátú, elviharzik úgy két méterre tőlünk, és ráveti magát egy másik nőstényre. Most látjuk, milyen óriási; súlya kétszer akkora is lehet, mint a nőstényé. Embermagasságú, óriási fejjel, hatalmas pofáján nyoma sincs a nőstények és a kicsik kedves mosolyának. Amúgy semmi üvöltés, melldöngetés. Megszokták az embert.

Volt mit megszokni. A hegyi gorillák élettere az elmúlt száz évben egyre gyorsuló ütemben szűkült. A három érintett ország lakóinak száma, ezzel együtt a termőföld, a tűzifa és a legeltetőterület iránti igénye annyira nőtt, hogy tengerként veszik körül a hegyi gorillák szigetszerű élőhelyeit. Később jöttek a polgárháborúk, az orvvadászok, az embertől elkapott betegségek. Szerencséjükre étkezésben nem válogatósak, legalább 200-féle növény különféle részeit fogyasztják. Naponta továbbállnak újabb élelemforrásokért, de nem tesznek meg nagy távolságot. Évente egy gorillacsapat nagyjából 8 négyzetkilométeres körzetben mozog.

A legutolsó, 2003-as "népszámlálás" nyomán kiderült, hogy már csak kereken 700 hegyi gorilla él a Földön, és hangsúlyozzuk, csupán ebben a régióban. Ami viszont örvendetes, hogy számuk az 1989-es cenzus óta 17 százalékkal nőtt. (A műveletet végző nagyszámú csapatok az éjszakai nyugvóhelyül készített gorillafészkeket számolták meg, ebből lehet következtetni az állomány nagyságára.) Ez még messze nem megnyugtató, hiszen egy egészséges populáció biztos fennmaradásához a jelenlegi egyedszám többszörösére volna szükség. A környéken élő emberek kezdik megérteni, hogy saját életük, jövőjük egybeforrt a gorillákéval. Béke kell, elhivatott szakemberek és sok pénz. A magam részéről a 250 dollár egyetlen centjét sem sajnáltam.

Már csak hétszázan élnek a Földön