Ez a klímaváltozással foglalkozó sorozatunk utolsó darabja. Faragó Tibor, Takács-Sánta András és Feiler József a szerzője az éghajlatváltozás könyv zárófejezetének, amelyben az eddig történeteket és a teendőket boncolgatják. Összegzésképpen ezt írják: „Az emberi tevékenységek következtében mind több üvegházhatású gáz kerül a földi légkörbe tovább erősítve az éghajlatváltozás kockázatát. E globális probléma nem oldható meg – a kibocsátások csökkentésével és a környezeti feltételek változására való felkészüléssel foglalkozó – hatékony nemzetközi együttműködés nélkül. Ennek fontos nemzetközi jogi eszközei az 1992. évi Éghajlat-változási keretegyezmény, illetve a 2005 elején hatályba lépett Kiotói Jegyzőkönyv.”

Már „kevesen vitatják, hogy – a még fennálló tudományos bizonytalanságok mellett, de az elővigyázatosság jegyében – csökkentenünk kell az üvegházhatású gázok kibocsátását.”

E tekintetben szomorú tény, hogy a skóciai G8-csúcs, amelynek témája volt (lett volna) a klímaváltozás is, és amelynek apropóján indítottuk hétrészes sorozatunkat, lényegében teljesen eredménytelenül ért véget. A londoni robbantások is elterelték a figyelmet erről a mind égetőbb problémáról, és a zárónyilatkozatok semmiféle eredményt nem hoztak. Hacsak „sikernek” nem tudjuk be, hogy a csúcs előtt Bush először mondta ki, hogy az emberi tevékenység okozza a felmelegedést.

„Mind nagyobb figyelem irányult annak tisztázására, hogy miként csökkenthetők a kibocsátások. Megvizsgálták, hogy egy-egy módszer mennyire hatásos, indokolt, illetve költséges, hogy mely területeken és kiknek kellene beavatkozniuk. Ennek megfelelően:
– megindult a lehetséges kibocsátáscsökkentő intézkedések és fejlesztések széles körű felmérése, s programok készültek ilyen célú beavatkozásokra;
– tovább elemezték, hogy a társadalmi és az ökológiai rendszerek mennyire sérülékenyek, illetve mennyire képesek alkalmazkodni az éghajlatváltozás miatt módosuló környezeti feltételekhez, valamint átfogóan vizsgálni kezdték, hogy milyen módon és mértékben lehet és célszerű elősegíteni az alkalmazkodást;
– nemzetközi tárgyalások kezdődtek az éghajlatváltozás kezeléséről a közös érintettség és felelősség alapján.”

A kibocsátáscsökkentés és az alkalmazkodás lehetőségei
„A kibocsátások visszafogása érdekében mindenekelőtt a fosszilis tüzelőanyagok (kőolaj, kőszén, földgáz) felhasználásának módjait, illetve helyettesíthetőségüket vizsgálták és vizsgálják, ideértve az energiahatékonyság javítását, a kisebb fajlagos szén-dioxid-kibocsátással járó technológiai megoldásokat és a megújuló energiaforrások arányának növelését”

Megkezdték „az üvegházhatású gázok légkörből való kikerülését elősegítő megoldások felmérését is, mindenekelőtt a szén-dioxid „elnyelésében” és a szén tárolásában jelentős szerepet betöltő növényzet (…) Elsősorban az erdőpusztítás mérséklését, új erdők telepítését, valamint az erdők általi szénfelvételt és tárolást fokozó gazdálkodási eljárások fejlesztését vizsgálják.”

„Olyan technológiai megoldásokat vizsgálnak és vezetnek be, amelyek más környezeti problémákon (is) enyhítenek, illetve egyéb gazdasági-társadalmi előnyökkel is járnak.”

„Nemzetközi szinten jelentős együttműködés alakult ki az aszályokkal és a sivatagosodással kapcsolatos kutatási, intézkedési feladatok egyeztetésére, a szélsőséges környezeti események, katasztrófák hatásai mérséklésének pedig korábban külön ENSZ-évtizedet is szenteltek.”

Az éghajlatváltozás hatásai globális problémák

„Az üvegházhatású gázok légköri koncentrációinak gyors növekedése, illetve az éghajlatváltozás hatásai egyaránt globális problémák. Az üvegházhatású gázok ugyanis egyenletesen keverednek el a légkörben, így a fejlett országokban – például hazánkban az erőművek vagy a gépjárművek által kibocsátott szén-dioxid ugyanúgy globálisan okoz gondokat, mint a kínai rizsföldekről vagy az ausztráliai szarvasmarhák bendőjéből fölszabaduló metán.”

„Hasonlóképpen, az éghajlatváltozás helyi hatásai is könnyen globális hatásokká nőhetik ki magukat, mivel a mind inkább globalizált gazdaságban a világ egyes térségei egyre jobban függnek egymástól gazdaságilag.”

„Egy-egy állam, illetve ágazat eltérő mértékben felel a kibocsátásokért és a koncentrációk növekedéséért, a káros hatásokra való felkészülés, illetve ezek mérséklése pedig – a különböző adottságok és lehetőségek miatt – rendkívül eltérő nehézségeket okoz az egyes társadalmaknak, társadalmi csoportoknak. Emiatt mind kibocsátáscsökkentést és a nyelőkapacitás-növelést, mind az alkalmazkodást célzó elemzések, fejlesztések és intézkedések a nemzetközi együttműködés jelentős és kényes témáivá váltak.”

„Az ezzel foglalkozó nemzetközi egyezményt – az ENSZ Éghajlatváltozási keretegyezményét – 1992-ben fogadták el. Ez egyrészt egyértelműen különbséget tett a fejlett és a fejlődő országok felelőssége és kötelezettségei között, másrészt – a fejlett országok csoportjai közötti véleménykülönbségek miatt – csak jogilag nem kötelező érvénnyel írta elő a kibocsátások korlátozásának szükségességét (az ezredfordulóra az 1990. évi szinthez képest). A korlátozások a „fejlettebb ” országokra vonatkoztak, azaz a fejlett államokra, illetve a piacgazdaságra áttérő („átmeneti gazdaságú”) közép-és kelet-európai országokra.”

„E megállapodással az emberi eredetű éghajlatváltozás kockázatát elismerték ugyan a politikai döntéshozók, ám továbbra sem alakult ki egyetértés a kockázat mielőbbi és megfelelő mértékű csökkentését szolgáló konkrét teendőkről. Az egyezmény 1994-ben hatályba lépett, s ahhoz napjainkra az ENSZ valamennyi tagállama csatlakozott.”

„Nyilvánvaló volt, hogy az egyezmény alapján nem állítható meg az üvegházhatású gázok légköri koncentrációinak további gyors növekedése, még akkor sem, ha minden „fejlettebb ” állam betartja a 2000-re vállalt kibocsátáskorlátozást. (A fejlett országok egy része, így például az Egyesült Államok, még ezt sem teljesítette, kibocsátásaik az ezredfordulóra jelentősen meghaladták az 1990. évi szintet.)”

„Végül 1997 decemberében fogadták el az egyezményhez kapcsolódó Kiotói Jegyzőkönyvet, amelyhez azután 2004 végére a fejlődő országok mellett már elegendő számú „fejlettebb ” állam csatlakozott ahhoz, hogy 2005 februárjában hatályba léphessen. A jegyzőkönyv értelmében az iparosodott államok és az „átmeneti gazdaságú ” országok – ezúttal már jogilag kötelező érvénnyel – vállalták, hogy az 1990-es szinthez képest kibocsátásukat átlagosan 5,2 százalékkal csökkentik 2010-re (egészen pontosan a 2008 –2012 közötti időszak éves átlagára).”

„A jegyzőkönyv megengedi, hogy a kibocsátáscsökkentést a nyelőkapacitások erősítésével (azaz például erdőtelepítéssel) váltsák ki. Erről óriási vita folyt, ugyanis noha viszonylagosan olcsó megoldásnak tűnik, két fontos problémát is fölvet. Egyrészt a természetes nyelőkapacitások erősítésére irányuló minden konkrét beavatkozás a nyelők telítődése miatt csak korlátozott ideig járul hozzá a légköri szén-dioxid mennyiségének viszonylagos csökkentéséhez, az emberi eredetű kibocsátások ellensúlyozásához. Másrészt az erdőtelepítés olykor akár fokozhatja is a felmelegedést.”
„A fejlődő országok nem vállaltak csökkentést, sőt a megállapodás szerint akár növelhetik is kibocsátásaikat. Mindez a társadalmi igazságosság szempontjából nehezen volna kifogásolható, hiszen az üvegházhatású gázok manapság problémát okozó többlete elsősorban az iparosodott országok „jóvoltából ” került a légkörbe. Ráadásul a világ legszegényebb régióiban elengedhetetlen bizonyos mértékű gazdasági növekedés, ami fokozhatja az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ugyanakkor fontos volna, hogy ez a növekedés minél inkább „éghajlatbarát ” technológiák segítségével valósuljon meg.”

„A jegyzőkönyv a költséghatékonyabb kibocsátáscsökkentés érdekében három sajátos kiegészítő, ún. rugalmassági (más néven kiotói) mechanizmust vezetett be: az „együttes végrehajtást ”, a „tiszta fejlesztési mechanizmust ” és a „kibocsátási jogok kereskedelmét”. Ezek segítségével egy fejlett ország részben úgy teljesítheti kibocsátáscsökkentési kötelezettségét, hogy egy másik államban elvégzett – általa finanszírozott vagy egyszerűen a kibocsátási egységek megvásárlásával ellentételezett – beruházás révén megvalósuló kibocsátás-visszafogást saját csökkentésként könyvelhet el. (…) A rugalmassági mechanizmusok legitimációját az adhatja, hogy az üvegházhatású gázok nagyjából egyenletes légköri elkeveredése miatt mindegy, hogy hol csökkentik a kibocsátást.”

„Gazdaságosabb tehát ott csökkenteni, ahol az egyszerűbb és olcsóbb.”

„e megoldások kényes elvi, igazságossági és környezetetikai kérdéseket vetnek föl, hiszen miközben megfelelnek ugyan a „szennyező fizet ”-alapelvnek, lehetővé teszik, hogy a legnagyobb fajlagos kibocsátással rendelkező államok akár még tovább is növelhessék kibocsátásaikat.”

„A Kiotói Jegyzőkönyv tehát végre hatályba lépett, az abban foglalt kibocsátáscsökkentési kötelezettségek azonban továbbra sem elégségesek a veszélyes mértékű éghajlatváltozás elkerüléséhez.”

„A fejlett államok által átlagosan vállalt csökkentés eleve teljesíthetetlenné vált azzal, hogy az üvegházhatású gázok legnagyobb kibocsátójának számító (a globális emisszió több mint egy ötödéért felelős) Egyesült Államok 2001 márciusában visszavonta aláírását, s kibocsátásai azóta is jelentősen növekedtek. Nem ratifikálta a jegyzőkönyvet a szintén a legnagyobb kibocsátók közé tartozó Ausztrália sem, bár bejelentette, hogy be fogja tartani vállalásait.”

„Ahhoz, hogy az üvegházhatású gázok légköri mennyiségét 550 ppm 7 szén-dioxid-egyenérték alatt stabilizálhassuk, még a legóvatosabb becslések szerint is az 1990-es szint felére kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok emberi eredetű összkibocsátását a XXI. század közepéig. Ez összehasonlíthatatlanul több annál, mint amiről a kiotói célok szólnak, amelyek ráadásul csak a „fejlettebb ” országokra vonatkoznak, miközben a fejlődő világ összesített kibocsátása – egyes becslések szerint – mintegy két-három évtizeden belül eléri majd a fejlett országok összkibocsátását.”

1991-ben „az Európai Unió akkori tagállamai együttesen átlagosan 8 százalékos kibocsátáscsökkentést vállaltak, ami magasabb a fejlett országok átlagánál.”

Az EU belső a kibocsátási jogok kereskedelmét engedélyező rendszere miatt „környezetetikai problémák is fölmerülnek: vajon mennyire helyes dolog elsődlegesen piaci alapokra helyezni a kibocsátáscsökkentést? Mennyire helyes, ha a „szennyezési jog ” kereskedelmi cikké, üzleti kérdéssé válik?”

Magyarország a Kiotói Jegyzőkönyvhöz 2002-ben csatlakozott

„E megállapodás 6 százalékos kibocsátáscsökkentést ír elő számunkra, ám – több más kelet-közép-európai országhoz hasonlóan – az 1990 évitől eltérő szint lehet majd a viszonyítási alap (esetünkben a keretegyezmény alapján elfogadott 1985 –1987 közötti időszak átlaga). Mivel azóta gazdasági szerkezetváltás történt (mindenekelőtt nehéziparunk jelentősen leépült), e kötelezettség teljesítése bizonyosan nem okoz majd problémát, hiszen jelenlegi kibocsátásaink jóval elmaradnak a korábbitól. Tény továbbá az is, hogy az üvegházhatású gázok Magyarországról származó kibocsátásai nagyon kis mértékben járulnak csak hozzá a globális éghajlatváltozás kockázatának erősödéséhez.”

Növelnünk kell „a megújuló energiaforrások részesedését, amire EU-előírások is köteleznek bennünket. A megújulók ma csupán mintegy 3,5 százalékát fedezik az ország energiaigényének. Ezt az arányt 2010-ig – a korábbi tervek alapján – meg kellene duplázni.”

„Az üvegházhatású gázok kibocsátásainak visszafogására irányuló célkitűzések egyelőre jóval kisebb mértékűek, mint amire szükség volna. Ennek számos oka közül alighanem a fosszilis tüzelőanyagok dominanciája, illetve a világ államainak érdekellentétei, gazdasági versengése a legfontosabbak.”

Van-e elegendő időnk?

„Mivel a világgazdaság jórészt ezeken az (a foszilis – a szerk.) energiahordozókon alapul, a gazdasági szereplők többsége – különösen a fosszilis tüzelőanyagokhoz közvetlenül kapcsolódó iparágak, így például az olaj- és az autóipar képviselői – az energia status quo fenntartásában érdekelt.”

sikerül-e elkerülnünk ezáltal az éghajlati katasztrófát

„A fosszilis energiahordozók használatának erőteljes korlátozása ugyanis csökkentené több állam és sok világcég gazdasági hatalmát, továbbá az érintett hatalmi elit társadalmi presztízsét, illetve anyagi jólétét. Emellett más gazdasági tevékenységek, illetve más üvegházhatású gázok korlátozása is fontos gazdasági érdekeket sértene (lásd például a rizstermesztésből vagy az állattenyésztésből légkörbe jutó metánt).

„A mai technológiai-gazdasági rendszerek a fosszilis energiahordozókhoz kapcsolódnak, ami jelentősen nehezíti az alternatív „éghajlatbarátabb” energiaforrások térnyerését. Utóbbiak használata olyan kiegészítő technológiákat igényelhet, amelyek nem állnak rendelkezésre, nehezen elérhetők vagy egyelőre verseny-, illetve piacképtelenek.”

„Lényeges továbbá, hogy egymással gazdaságilag versengő államoknak kell(ene)egyezségre jutniuk a kibocsátások csökkentéséről. Az államok gazdaságaik rövid távú nemzetközi versenyképességét óhatatlanul is óvni igyekszenek a tárgyalások során, rendszerint előbbre helyezve ezt a földi környezet állapotával, az azt érő hatásokkal kapcsolatos elővigyázatosság elvénél. Amíg tehát nem sikerül felülemelkedni a nemzeti érdekeken, vajmi kevés remény mutatkozik az üvegházhatású gázok kibocsátásainak drasztikus visszafogására.”

„Összességében elmondható, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv 2005-ös hatálybalépése nagyon fontos esemény, ugyanakkor – az Éghajlatváltozási keretegyezménnyel együtt – csupán az első lépés egy hosszú úton. A nagy kérdés az, hogy eljutunk-e az út végére is – azaz van-e elegendő időnk a szükséges lépések megtételéhez, és sikerül-e elkerülnünk ezáltal az éghajlati katasztrófát.”

A Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon című könyvből, amelyet a Védegylettel közösen Alinea Kiadó jelentetett meg, a kiadó jóvoltából és engedélyével összefoglalót közlünk. A forrásmegjelölés nélküli idézetek a tanulmányokból, a cikkidézetek pedig a NOL archívumából származnak. A könyv idézett főbb megállapításai mellett természetesen az azokat alátámasztó érveket, adatokat, táblázatokat, grafikonokat nem tudjuk és nem is akarjuk közölni. Az viszont tényként tűnik ki a tanulmányokból, hogy a globális felmelegedés most zajlik, amelynek számtalan vonatkozása lesz mindannyiunk hétköznapi életére. Tessék tehát higgadtan tájékozódni! Ennek e pillanatban a legkézenfekvőbb formája a mindössze 1600 forintba kerülő könyv megvásárlása és elolvasása.

Dzsibouti földmûves - az ENSZ segélyprogramja keretében megépített öntözéses gazdálkodás az egyetlen mód a túlélésre ebben az örökös aszály és éhezés sújtotta afrikai országban