Kutatásaim alapján állítom: a kilencvenes években a felismerhetetlenségig erodálódott személyi jövedelemadó-rendszer nagymértékben hozzájárult a társadalmi igazságtalanságokhoz, ahhoz a tarthatatlan társadalmi helyzethez, melyben a szegények szegényebbekké, a gazdagok gazdagabbakká váltak.

Túl azon, hogy a kormány adókat és járulékokat szed be a költségvetés kiadásainak fedezésére, a személyi jövedelemadó-rendszernek eleget kell tennie annak a fontos szociális funkciónak is, hogy a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségeket mérsékelje. 1987-ben, amikor a jövedelmek eloszlása még messze nem volt olyan egyenlőtlen, mint ma, természetes szakmai döntés volt, hogy a bevezetendő személyi jövedelemadó-rendszer progresszív legyen. Az ilyen típusú adórendszer többkulcsos, s azt jelenti, hogy a különböző jövedelemsávokba sorolt adófizetők jövedelemsávonként rendre magasabb jövedelemkulccsal adóznak, a magasabb jövedelműeknek értelemszerűen nagyobb arányban kell viselniük a társadalmi közterheket. Ezzel szemben a lineáris, egykulcsos adórendszerben minden adózó azonos arányban viseli ezeket a terheket. A progresszív jövedelemadó-rendszer csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket, a lineáris erre nem alkalmas, ezért ez a gazdagoknak kedvez.

A személyi jövedelemadó-rendszer valóban reformra szorul, hiszen éppen addigra veszítette el teljes mértékben progresszív jellegét, amikor annak jövedelemegyenlőtlenség-csökkentő szerepére az igazságosabb közteherviselés érdekében a legégetőbb szükség lenne, sokkal inkább, mint valaha. Ennek ellenére az adócsomag kétkulcsos adórendszert javasol, és csökkentené a legmagasabb adókulcsot 38-ról 36 százalékra, ahelyett, hogy a legmagasabb jövedelmeket magasabb kulccsal adóztatná.

A javasolt változtatások nem racionális közgazdasági érvek, hanem politikai érdekek mentén hozott kompromisszumok következményei, a toldozgatás-foldozgatás jellegű módosítások nem csökkentik a társadalmi igazságtalanságot.

Noha az adócsökkentési javaslatok tételesen bemutatják, hogy a változtatások nyomán mennyi pénz marad a lakosság zsebében, ezek a számok eltakarják az átlag mögött megbúvó különbségeket. Nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy miből fedezi a kormány a bevételkiesést. E folyamatnak szinte szükségszerű velejárója lesz olyan költségvetési megszorítás, amely igazságtalanul azoktól vesz el többet, például oktatásban, egészségügyben, szociális ellátásban, akik amúgy sem voltak haszonélvezői és kedvezményezettjei az adócsökkentésnek.

A 2004-ben végrehajtott adócsökkentés is hasonló szellemben ment végbe, amelynek következtében a költségvetésből kieső 160 milliárd forintot áfakulcsok növelésével és új adónemek bevezetésével kényszerült a kormány ellensúlyozni. Az áfakulcsok emelése súlyosan érintette az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, sőt azokat is, akik nem fizetnek személyi jövedelemadót, többek között a nyugdíjasok hárommilliós táborát. A személyi jövedelemadóval ellentétben a fogyasztási adók jobban sújtják az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, mint a gazdagabbakat, mert a termékek és szolgáltatások árába beépített áfa összege az alacsonyabb jövedelemnek magasabb, a magasabb jövedelemnek pedig kisebb hányadát teszi ki. A magát csapdahelyzetbe manőverező kormány végül is úgy kényszerült adóemelésre, hogy az ígérettel szemben éppenséggel kevesebb pénz maradt a lakosság nagy hányadának zsebében. Joggal volt vádolható a kormány szociális érzéketlenséggel. Ezt a "ballépést" kiküszöbölendő, javasolja a kormány a jövő évtől a 25 százalékos áfakulcs 20 százalékra való csökkentését, amit feltétlenül pozitív lépésként kell értékelni. Kérdés, hogy a pénzért folyó küzdelemben mennyit érez meg ebből a fogyasztó.

A javasolt változtatások továbbra is konzerválják a személyi jövedelemadó-rendszer súlyos hiányosságait. Az a tény, hogy az átlagjövedelem a legmagasabb adókulccsal adózzon, elfogadhatatlan, ugyanakkor társadalmi feszültségek forrása, s nemzetközi összehasonlításban nézve egyedülálló jelenség. Már 2003-ban felhívtam a figyelmet az adórendszernek e visszásságára. A tavalyi évben többen ostorozták ezt a jelenséget, és számos vezető szocialista képviselő ígért e tekintetben változtatást, amely azonban láthatóan most sem következik be. Sőt úgy tűnik, kínosan ügyeltek arra, hogy a 18 százalékos sáv felső határát csupán a tervezett infláció mértékének megfelelően emeljék fel 1 500 000 forintról 1 550 000 forintra, félretéve a tavaly megígért 2-2,5 millió forintos felső határt. Persze ebben az esetben szaladt volna csak el igazán a költségvetés hiánya, amit nem lehetett megengedni. Pedig ha változatlanul hagynák a legfelső kulcsot, s még egy magasabb kulcsot is bevezetnének a legmagasabb jövedelmekre, ugyanakkor megemelnék a 18 százalékos sáv felső határát. Becsléseim szerint ez sem jelentene nagyobb bevételkiesést, mégis pozitív fogadtatása lenne a középosztály körében. Ezzel a lépéssel megoldódna, hogy az átlagjövedelem ne a legmagasabb kulccsal adózzon, ugyanakkor az átlagnál magasabb jövedelmű, 18 százalékos sávba visszacsúszó adózók nyernének a változtatáson.

A tervezetben annak a megfogalmazásnak, hogy "Az adófizetők többsége ma már a 18%-os adókulcs alá tartozó jövedelemmel rendelkezik..." olyan kicsengése van, mintha ezt vívmányként kellene értékelnünk. Holott ez nagyon sajnálatos, nem az emberek gazdasági jólétét tükröző jelenség. Éppen ez a helyzet mutatja az adórendszer tarthatatlanságát, mert az adóbevallásokból kimutatható jövedelemeloszlási táblázatokból fény derül arra, hogy míg a bevallott jövedelmek 35 százalékát kitevő, átlag alatti jövedelmek nagysága az adózók 70 százaléka között oszlik meg, addig a bevallott jövedelmek 65 százaléka az adózók 30 százaléka kezén koncentrálódik. A jövedelmek 65 százalékára nézve az évi 1 550 000 forinttól kezdődően semmiféle progresszivitás nem érvényesül az adózásban, egységesen 36 százalék a tervezett adókulcs. Ez a kép rendkívül súlyos jövedelmi aránytalanságokra vall.

Változatlanul megmarad, sőt fokozódik a jövedelmi eloszlásnak az a meghökkentően torz vonása, mely szerint a legfelső népességtizedben (decilisben) ezerszeres nagyságrendi különbség van a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelem között, miközben a többi népességtizedben 1,2 és 1,5 között mozog ez az arány. Ezt a nagyfokú jövedelmi aránytalanságot úgy lehetne mérsékelni, hogy az adórendszert a feje tetejéről a talpára kellene állítani, miként ez az OECD-országok többségében is jellemző: minél följebb megyünk a jövedelmi létrán, annál differenciáltabb, finom hangolású kulcsokra lenne szükség ahhoz, hogy a progresszivitás kellőképpen érvényesüljön. Erre azonban szemmel láthatóan nincs kormányzati hajlandóság. Magyarország egyedülálló a tekintetben, hogy a progresszivitás éppen a leggazdagabb adózók körében nem érvényesül.

Teljesen félrevezetők azok a vélemények, amelyek azt sugallják, hogy nekünk az egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer irányába kell elmozdulnunk. Szlovákia véleményem szerint nem követendő példa. Való igaz, van olyan nemzetközi tendencia, amely szerint csökken az adókulcsok száma (az Egyesült Államokban például a kezdeti 33-ról 6-ra), mindazonáltal mindenütt megmarad az adórendszer szigorúan progresszív jellege. Sorolni lehetne azokat az országokat, ahol a legmagasabb adókulcs 50-55 százalék, a hét legfejlettebb vezető tőkés ország átlaga 50 százalék.

Ne felejtsük el, az adórendszer csupán eszköz a kormányok kezében. De hol körvonalazódik az az átfogó, társadalmi konszenzuson alapuló, hosszú távú gazdaságpolitika és gazdaságstratégia, amely magában foglalná az elosztás és újraelosztás elveit, az államháztartás reformját, a foglalkoztatáspolitikát, az egészségügyi és oktatási reformot stb.? Még egyetlen kormány sem vállalta magára ezt a nagy horderejű feladatot, csak görgette maga előtt a problémák megoldását, sodródva jó és rossz döntések következményei mentén.

Úgy tűnik, mintha fordítva ülnénk a lovon: az eszköznek kell megtalálnia a még meg sem határozott célt. Még leírni is sutaság, de már nem egy prominens politikustól és gazdasági szakembertől lehetett hallani olyan véleményt, hogy igen, ez kényszeríti ki a régóta esedékes államháztartási és államigazgatási reformot. Sajátos logika!

Nem tudom elfogadni érvként, hogy azért veszítené el az ország versenyképességét, mert mi nem térünk át az egykulcsos adórendszerre. Melyik nyugati befektetőt érdekli az, hogy milyen személyi jövedelemadó-rendszer működik nálunk? Az sokkal inkább, hogy a vállalkozásoknak kiszámítható, stabil feltételeket biztosítson a kormány, s e tekintetben elismerésre méltó lépéseket javasol.

A szerző az MTA
Közgazdaság-tudományi Intézet főmunkatársa