A zöldséges népe
Egy szó, mint száz, bizony elég lesújtó volt a szamócás gazdák szomorú, mégis reménykedő mondókáját hallgatnunk a tízemeletesek délutáni csendjében. A távolodó hangfoszlányokból egyértelművé vált: padlóra kerültek a környékbeli őstermelők, legalábbis ami a földiepreseket illeti. "Szamóóóócáááát vegyeneeeeek!!!!" - hallatszott a rimánkodó mondat. Hát igen, a lakótelep légkondicionált magazinjában az idén már megjelent - naná, hogy fele annyiért - a spanyol és portugál földieper, celofános, puccos dobozba csomagolva. Ha Luka bácsi nem is, de Terka, gyümölcsbarát lévén ilyenkor nincs igazán patrióta hangulatban. "Jó neki" a spanyol áru is. "Majd hülye leszek kétszer-háromszor annyiért venni ugyanazt, még ha magyar is." Ennyit Terka klasszik költség-haszon elméletéről. Tiszta Ricardo ez a nő.
Ahogyan egyre többen fognak talajt a hazai őstermelők, úgy csökken a lakótelepen is az egy főre, illetve egy négyzetméterre jutó zöldséges standok száma is. Még néhány évvel ezelőtt, de még tavaly is röpke húszméteres távon belül három zöldséges vállalkozó, illetve alkalmazottai is kínálták a piaci árnál jóval drágább primőrt. A sorok a HÉV-megállóig kígyóztak.
Szegény eladólányok és legénykék a metsző hidegben egy szál kifeszített ponyva alatt, levágott végű kesztyűben, vagy lilára fagyott, sáros kézzel mérték a krumplit, a földtől feketéllő sárgarépát. A zimankós, csontig hatoló, hófúvásos jeges időben olyanok voltak szegény eladók, mintha Derkovits Gyula Téli viharban című képéről léptek volna le. A lánykákon vastag, kötött berlinerkendő, a fiúkákon meg pamutgarbó pamutgarbó hátán, nem is beszélve az usánkákról. Nyaranta izzadságtól csatakosan, a darazsakat hessegetve mérték a szőlőt meg a görög- és sárgadinynyét, a kajszit meg az őszibarackot. Amint elmúlt a tél, s minden átmenet nélkül megérkezett a plusz negyven fok, jött a kétrészes fürdőruha, illetve a srácoknál a bermudagatya meg a "felül semmi".
Még néhány évvel ezelőtt is, rá-rá pirítottak az igényesebb vevőkre: "Nem válogatunk", értsd: "Tessék olyan szíves lenni a pálinkának való, oszlásnak indult cseresznyeszemeket is úgy vásárolni, mintha azok frissek és ropogósak lennének". Akkortájt a krumpli meg a sárgarépa, vagy a zellergumó, ha sáros volt, ha nem - elkelt. Nem is beszélve a tojásokról, melyek héját, illetve annak tisztaságát jobb, hogy nem ellenőrizte az ÁNTSZ, lánykori nevén a Köjál. Húsvét meg karácsony táján nem volt kunszt eladni a méregdrága, süteményhez valót.
De hát változtak az idők. A hajdani három zöldséges standból mára egy, csak egy maradt talpon a vidéken. A korábban mindig harsány Laci bácsi egy ideje mintha még gyakrabban nézett volna a pohár a fenekére, mint azt kellett volna. "Ki bírja ezt májjal?" - kérdezte kényszeredett humorral, bizalmasan a régi kuncsaftoktól. Aztán Laci bácsi a társához hasonlóan, mert ketten voltak, bedobta a törülközőt. Legutóbb az egyik uszodában öltözői takarítóként láttuk őt viszont, fáradtan, csont soványan. "Tetszik tudni, hiányzik a friss levegő" - mondta. "De a metsző hideg meg a plusz negyven a sátor alatt, meg a huzatban felszedett csúz, csak nem hiányzik?" - kérdeztük kissé fontoskodva és szánakozva. Válaszként csak annyit kaptunk: "Nem bírom én itt ezt a párát".
A másik zöldséges stand várandós eladónője néhány éve még óriási pocakkal is ott állt a vártán, azaz a mérleg meg a pult mögött a sátor alatt. Szegény még akkor is ott dacolt a szélviharral, amikor már alig érte el a vevők szatyrát, hogy beleöntse a lemért krumplit. Őt sem látjuk már. Se sátor, se Évike.
Felénk a zöldségesek korán fogynak.
A darazsak viszont visszatérnek.
Ők nem tudnak a "hazai agrárium helyzetéről".
Lehet, hogy nekik a jó?
