Magam is több évig voltam kollégista, és sajnos készséggel alátámaszthatom a vázolt tapasztalatokat. A szegedi kollégium, ahol volt szerencsém lakni, inkább hasonlított menekültek tömegszállására, mint diákotthonra. Egy szobában nyolcan laktunk, a berendezés valószínűleg jó néhány évvel idősebb volt nálunk. Ráadásul - mint a hazai kollégiumok többsége - nemcsak funkcionálisan volt selejtes, de iszonyú ronda is volt. A szocreál fénykorában épült. Így aztán, hogy finoman mondjam, a zaj- és hőszigetelés sem volt épp optimális. Majdnem négyszáz hallgató élt ott, meglehetősen szűkösen. Az elavult fűtőrendszer miatt a radiátor mellett fekvő szobatárs megsült, az ajtó melletti fekvőhely lakója viszont didergett.

Távol álljon tőlem, hogy mártírnak gondoljam magamat, azért ki lehetett bírni. Azt sem gondolom, hogy az áldatlan viszonyokért csak az intézmény vezetője lenne a hibás. De így is tény: a szocializmusban épült, azóta gyakran végletesen leromlott állagú felsőoktatási kollégiumok többsége úgy vagy még rosszabbul néz ki, ahogy leírtam. Ez a felsőfokú oktatásnak a minőségi fejlesztés helyett végrehajtott kampány- és ötletszerű menynyiségi bővítése következményeként alakult így. Az elitoktatás tömegképzéssé szélesítését nálunk sokkal gazdagabb országok több száz év alatt fokozatosan hajtották végre. Nálunk ez alig egy évtized során történt meg, pénzügyi fedezet nélkül. Ennyi új hallgatót befogadó kollégium építésére magától értetődően nem volt keret. Ezért kénytelenek voltak a sok tízezer albérletbe szoruló diáknak lakhatási támogatást adni. A megnövekvő kiadások miatt a régi kollégiumok felújítására, kibővítésére már csak ritkán jutott. Pedig sokan vannak, akik nem tudnak havonta több tízezer forint lakásbérleti díjat kigazdálkodni, aminek a hozzájárulás csak kisebb részét alkotja. Idáig jutok a felsorolásban, amikor letorkollnak: nem várhatunk mi is két-háromszáz évet, hogy behozzuk mennyiségi lemaradásunkat, különben se a bajokat ismertessük, azt mindenki tudja, inkább az orvosság kitalálásán törjük a fejünket.

Ám legyen, de keserű lesz, hogy Petur bánt idézzem. Az újonnan, PPP-rendszerben, magántőke bevonásával épülő kollégiumok lakályosabbak lesznek majd. De remélem, ez a kollégiumi díjon is meg fog látszani. Igazságtalannak tartanám, ha egy lepukkant épület használatáért ugyanannyit fizetne a hallgató, mint egy vadonatújért. Ahogy a boltban is megválaszthatom, hogy olcsó vagy drága üdítőitalt veszek, itt is legyen joga ehhez a felvételizőnek. Lehetne ezt kombinálni tanulmányi és szociális faktorokkal. Ha valaki luxuskollégiumba nyer felvételt, de rosszak a jegyei, igazságos, hogy tudtára adják: mehet a régi diákszállóra vagy albérletbe, ha nem javít. A kitűnő, de szegény hallgató ugyanakkor jutalomként bekerülhet az új kollégiumba, mondjuk a helyek tíz százalékának díját teljes egészében az állam fizetné. Mindenesetre szükség lenne a felsőoktatási diákszállók komfortfokozat szerinti árkategória-besorolására. A társadalmi igazságossággal nehezen fér össze, hogy jobb szolgáltatásért is ugyanannyit kelljen fizetni.

Rendszerváltás ide vagy oda, a kollégiumi hálózat anakronisztikusan egalitárius szellemű maradt. Nem hajlandó figyelembe venni, hogy a piacgazdaság automatikus velejárója a jövedelmek különbözősége. Elvileg a kollégiumi felvételnél a rászorult gólyák vannak a lista élén. Gyakorlatban ez nem mindig van így. Magam is láttam olyan elsőst beköltözni, aki több százezer forintos rádiótelefonnal bírt, cipője többe volt, mint egy orvos havi keresete, bőröndjét fullextrás Audival hozták a szülei. De a felvételi bizottság keze meg volt kötve: a multimilliomos nagyvállalkozó apuci minimálbérre volt bejelentve, az autó és a családi ház pedig a kft. nevén futott apportként.

Sokan nem értik, hogy valaki, aki megengedhetné magának a legelegánsabb belvárosi garzont is, miért akar egy szocreál betonkaszárnyában lakni. A legvalószínűbb magyarázat, hogy menő dolog és "buli" kollégistának lenni a társaság miatt. A kollégiumok erre a helyzetre sajnos a mai napig nem reagáltak. A legjobb talán az lenne, ha kutyaharapást szőrével gyógyítanánk. A régi, leromlott diákotthonoknak nincs pénzük az egész épületet felújítani. Akkor egyszerűbb, ha néhány szobából létrehoznak egy kisebb "luxusblokkot". Ezekben a szobákban lenne televízió, fürdőfülke, illemhely, új bútorok. A díjuk értelemszerűen sokkal magasabb lenne, mint egy sima helyé. Gyakorlatilag egy albérlet előnyei, hátrányok nélkül. Az itt lakó igénybe veheti azokat a szolgáltatásokat helyben - büfé, számítógépterem, könyvtár, közösségi rendezvények stb. -, amelyekért "kintlakásból" rengeteget kéne mászkálnia. Rögtön jön az ellenérv, hogy ez kiélezné a társadalmi feszültségeket a kollégiumon belül. De hát a feszültségek amúgy is ott vannak, ha tetszik, ha nem. Aki jómódúként bekerül a diákszállóra, ugyanúgy vihet magával új bútort, lámpát, hűtőszekrényt vagy ágyat. Ha ezeket készen kapja, a többletbevételből jut az intézmény fejlesztésére, a szegények támogatására is.

Nyáron ezekből a szobákból minihotel nyitható. Ilyen, profitot termelő vállalkozásra állami garanciával bankok is szívesen adnának hitelt. Ahogy a közkórházaknak is vannak ilyen forrásból létrehozott, "fizetős" kórtermei.

Mondják, a kollégium lakói gyakran maguk is tehetnek róla, hogy a szállásuk ilyen állapotban van. Kár lenne tagadni, hogy ebben is van igazság. Bizony előfordul, hogy a hallgatók gyorsan "lelakják", amortizálják a szobáikat. Vannak "zúzós" bulik, ahol szinte hullik a vakolat a hangerőtől, ablakok és székek törnek össze. De erről nemcsak ők tehetnek, hanem az az objektív tény is, hogy nálunk az egyetemista lét bizonyos értelemben a serdülőkor meghosszabbítása. A kollégium alkalmazottai: a portás, takarító, igazgató, gondnok uralmi helyzetből, "középiskolás fokon" kezeli a hallgatókat. Ha valakivel gyerekként bánnak, ne csodálkozzanak rajta, ha az illető infantilisen viselkedik. Tetejébe a kollégistáknak nincs, mert nem is lehet tulajdonosi identitásuk. Márpedig az ember arra vigyáz jobban, ami az övé, vagy annak érzi.

A kollégiumokban működik ugyan diákönkormányzat, de igazi hatalma csekély. A hallgatók csak a kollégiumi bizottság tagjait választhatják, a kulcsfontosságú intézményvezetőket (igazgató, gazdasági vezető, gondnok, kollégiumi tanár) a vármegyei főispánhoz hasonlóan "fentről" nevezi ki az egyetem vagy a kollégiumi tanács. Ennél jobb lenne, ha a kollégiumokat - a háziorvosi praxisokhoz hasonlóan - a lakók ingyen megkapnák az államtól tulajdonba. Akit felvesznek a kollégiumba, kap egy részvénypaketthez hasonló tulajdonrészt, ami távozáskor "utódjára", vagyis a helyét elfoglaló diákra száll, ugyancsak ingyenesen. Ehhez járna az állami normatíva. A kollégium igazi vezetője a kvázi igazgatótanácsi - vagyis munkáltatói és tulajdonosi - jogokat gyakorló kollégiumi bizottság és annak titkára lenne. Az igazgató a lakóközösség alkalmazottja, akit a bizottság (vagy a közgyűlés) vesz fel és bocsát el. A bizottság dönt bérekről, juttatásokról, szabályokról.

Ne feledjük, tizennyolcadik évüket betöltött felnőtt emberekről van szó. Ha azt akarjuk, hogy felnőttként viselkedjenek, ne kiskorúsítsuk őket. Úgy képzeljük ezt el, mint egy társasházi közösséget, amely bizonyos célokra közös képviselőt, gondnokot alkalmaz. A rektori hivatalok és az oktatási bürokrácia csúcsvezetőinek nyilván ez nem igazán tetszik. Hajlamosak ők is "középiskolás fokon" tekinteni a diákotthonok lakóira. Azonnal felvetnék, mi van, ha "felelőtlen, italozó, füvező" elemek kezébe kerül a vezetés. Hát először is: ez benne van a pakliban. De a "népnek", ha úgy érzi, rosszul vezetik, joga van leváltani a menedzsmentet. És a megválasztott diákvezetőkre ugyanúgy vonatkoznak a felsőoktatási törvény és a gazdasági jogszabályok passzusai.

Egy ilyen önkormányzattól azt is várhatnánk, hogy véget vet az indokolatlan pazarlásnak. Például hogy minden kollégiumnak "saját" gazdasági igazgatója van, önálló irodával. Valószínűleg egy könyvelő cég olcsóbban el tudná látni ezt, ha több kollégium kötne vele szerződést. Nem jó, hogy a közintézményeknél indokolatlan - politikai hisztériával gerjesztett - félelem él a "piacosítástól". De az új kollégiumok PPP-rendszerű építése és általában a diákszállók lakói tulajdonba adása jobb hatásfokú működést eredményezne. Ez lenne eurokonform, nem a központosító-etatista törekvések.

Egykori koleszos, publicista

- A száznégyesben ne zavarja a régészek munkáját, fiatalember! Éppen értékes reformkori leleteket tárnak fel az ágy alatt!