A Szilágyi Erzsébet fasorral párhuzamosan futó, a jelek szerint nagy magasságból ledobott acélgömbökkel korrigált aszfaltsétányon végigmenni valóságos tantúra. A talajszinten megfigyelhető a Pannon tájon honos összes gyomféle, benne kedves madarunk, a fonalférgekkel és atkákkal szerelt galamb, fél méterrel magasabban pedig másik büszkeségünk, az eredeti forgatókönyv szerint piros olajfestékkel, valójában azonban a festékszóróspré-ellátókban ajánlott színekkel kezelt kerti pad tanulmányozható, számos példányban. A padokon jellegzetes fővárosi nyugdíjasok helyezkednek el, előző napi bulvárlapokkal a térdükön, a sétány két oldalán pedig tetszetős sziklatömbök, amelyek azt hivatottak demonstrálni, milyen kegyetlenül sivár volt itt minden úgy 500 millió évvel ezelőtt, tessék tehát leszállni a parkfenntartókról. Szálljunk hát le, keressünk mást.

Itt van mindjárt egy ember, aki három kis termetű kutyát szarat az aljnövényzetbe, azon a ponton, ahol délután négy körül, miután felébredt, és kihozzák ide, Pistike nagyot hasal majd a kibomlott cipőfűzőjében, úgy kell neki. Aztán jön egy másik ember, ő speciel két nagy testű kutyát kakáltat, ennek viszont Jancsika fog örülni, fél ötkor. Egy idő után annyi kutya jön és végzi a dolgát, hogy már nem is jut róluk az ember eszébe semmi, ami addig nem.

A parkot kisvártatva konkrét alsóbbrendű aszfaltút vágja ketté, masszív gépjárműforgalommal. Az autók egy parkolóba igyekeznek és viszont, a placc nem sokkal kisebb, mint maga a park, amelynek a közepébe installálták. A kocsikból kiszállók zöme egy Karl Marx Stadt-i színházról mintázott szerelőcsarnok felé igyekszik, amelyet utoljára Ho Si Minh elmaradt budapesti látogatásának apropóján slagoztak le, és amelyet utóbb szintén összefújkáltak az erre kiképzett látogatók. Később kiderül, hogy nem ipari, hanem sportlétesítménynyel van dolgunk, legalábbis egy helyen az van ráírva, hogy BSE.

Visszakanyarodunk, mert látszik, itt már nem hasad tovább. A Városmajor hosszanti tengelyén haladva Beethoven kőszobrába ütközünk, nem tudunk a mester városmajori kötődéseiről, de nem baj, sőt. A félrehajtott fejű Beethoven mellett elhaladtunkban megfigyelhettük, amint egy rigó megküzd egy ötcentis sáskával.

Pár méterre található a park egyetlen igazi játszótere, amely a maga korában, tehát pár éve az egyik legcsinosabb volt Budapesten. A fújkálók azonban ezt is alaposan elintézték, az összes függőleges felülete össze van firkálva, lehet, hogy a vízszintesek is, de ezt ebből a perspektívából nem látni. A gyerekeket ellenben láthatólag nem zavarja a barmolás, vidáman ütik egymást a műanyag kombájnokkal, mert jól tudják, hiába rondították össze nekik a mászóvárat, attól az még EU-konform.

Hamarosan újabb emlékművel szembesülünk, ami azért túlzás, mert hátulról érkezünk. Ezt a Magyar Tábori Vadászzászlóaljak (1914-18) tiszteletére állították, a kétalakos kompozíciót szép, patkóalakú virágszőnyeggel díszítették; a park legápoltabb része. Pár méter után megint elakadunk, ezúttal a Városmajori Színpad kerítésében, meg egy étteremben, újra módosítani kell a pályán. Aztán nagyjából véget is ér a park. Ami még hátravan belőle: két rugós faállat, egy döglött ivókút, néhány asztal, padokkal; a padokon vidám atyafiak, az asztalokon gyorsan fogyó kannás borok.

Nincs olyan függõleges felület a parkban, amit ne fújtak volna össze