Ezzel a megszólítással Nádasdy mint életrajzi személy lép be a versbe, hiszen tudvalevő, hogy jelentős közszereplést vállaló egyetemi tanár. De a hús-vér nyelvtudós is nyelvi alkotássá válik a versben; igaz, tisztelői közül sokan nyilván ezt a nyelvileg megalkotott tanár urat látják bele a magánemberbe. Ilyen az alanyi költészet: sérülékennyé teszi a költőt, hiszen életéből csinál verset. A versben azonban tárgygyá válik, ami viszont védelmet ad. Nádasdy előző kötetében, A rend, amit csinálokban merész önfeltárulkozást hajtott végre. Most visszahúzódott, legalábbis mintha alany és tárgy kényes egyensúlya lenne új kötetének legfőbb kérdése.

"Könnyű annak, aki csontos, sovány, / az látja a saját érzelmeit". Költő esetében valóban nem hátrány, de a neves pszichológus szerint erre mentálhigiéniai okból van szükség: aki látja, hogy idegpályáin az érzelmek úgy futkosnak, mint "a svájci kirakatban a modellvonatok", az kiismeri magát indulatai között, és irányítani tudja őket: "A sorompócska mindig lecsapódik, / mikor arra robog a gyűlölet, / nem tompítja a csattanást a zsír". Bármilyen tetszetős is azonban a hasonlat, nemcsak a tapasztalat nem igazolja, hanem maga a vers sem.

Ezek a modellértékű érzelemmozdonyok a versben bizony nekimennek a sorompónak, talán át is szakítják, különben nem hallanánk csattanást. Szó sincs önfegyelemről: mindössze világosan látja, amikor a vesztébe rohan. És mi van azzal, aki nem sovány? Előtte ezek szerint nem csapódik le sorompó, az ütközés azonban mégis elkerülhetetlen: csak tompítja a zsír. Úgy kell ezt értenem, hogy aki sovány, az érzelmi terepasztal, aki kövér, az zsírpárna; vagyis ez a két, egymásba tömörített - komplex - költői kép példázza, hogyan éljük meg testi-lelki alaktanunk szerint a konfliktushelyzeteket, és hogy ez milyen módon gazdagítja önmagunkról való tudásunkat? De még akkor is ott a kérdés: miért is könnyű annak, aki sovány? A sok érzelmi baleset miatt? Amitől a szeme előbb-utóbb úgy fog tikkelni, mint a fénysorompó lámpája?

Olvasható persze mindez ironikusan is: azért könnyű a lelki soványnak, mert nehéz neki; de lám, a lelki kövérnek még nehezebb, vagyis könnyebb, hiszen nem látja a sínpályákat, amelyeken érzelmi vonatai futnak. A vers ebben az esetben arról szól, hogy milyen veszélyek leselkednek arra a lelki beállítódásra, amelyet a neves pszichológus úgy fogalmaz meg: "Ön túl kövér". Aki túl kövér, az a költészetben is hajlamos legömbölyíteni az éleket. Váratlan hasonlataival hálás nevetésre ingerel, verseinek a végén csattanóval oldja fel a feszültséget. Ettől ugyan kiszámítható lesz a vers, de az olvasó várja is a kiszámítható meglepetést. Kis meglepetések ezek: megtudjuk, hogy a költő is éppolyan zavarba ejtő helyzetekben ügyetlenkedik, mint bárki más, csak ő aztán azt mondja: zavarba ejtő helyzetekben ügyetlenkedtem. És máris nem kell szorongani az emlékétől. Kezelni kell a dolgokat: az egész szovjetrendszer egy karácsonyi ajándékul kapott, rosszul megtervezett, dögnehéz villanyvonatba sűrűsödik, amely folyton kisiklik és felborul. Akkor bosszantó volt, de most mulatságos visszagondolni rá. Nádasdy Ádám ilyen metaforákkal párnázza ki a világot. Hogy aztán a kötet végén váratlanul azt mondja: "nincsen miniatűr tragédia". Igen, van tragédia, tárgyakba, emlékekbe zsugorítva, de nem kell hagyni, hogy kiszabaduljon. Lehet, hogy Nádasdy költészetének van igaza. Súlyfölösleg biztos, hogy nincs rajta. (Magvető, 68 oldal, 1690 forint)