Szájkosár és erényöv
Az amerikaiak negyven százaléka szerint Bill O'Reilly újságíró. A magát "igazságos és kiegyensúlyozott" címkével reklámozó, valójában meredeken jobbra húzó Fox News tévécsatorna kommentátora tényleg nem áll messze attól, amit az átlagember újságírónak vélhet, legfeljebb a vélemény fontosabb nála a hírnél, és nem tartja lényegesnek, hogy egy-egy kérdésben mindkét oldal érvei elhangozhassanak. Az a bökkenő, hogy az Annenberg közvélemény-kutató intézet felmérésében csak a megkérdezettek harminc százaléka vélte szakmabelinek Bob Woodwardot, pedig ő nagyjából a világ leghíresebb "hagyományos" újságírója, és könyvei mellett a The Washington Post hasábjain is fel szokott tűnni. A kollégákat is megkérdezték, közülük O'Reillyt 11, Woodwardot 93 százalék tartja újságírónak. Ebből az következik, hogy Amerikában az újságíróknak más képük van önmagukról, mint a közönségnek.
1974-ben Nixon azt követően kényszerült lemondásra, hogy a Woodward és Bernstein által fellármázott sajtó többé-kevésbé egységesen vetette rá magát a tényekre, a politikai elit, a kongresszus és a legfelső bíróság pedig komolyan vette, hogy itt többről van szó, mint egy személy sorsáról: az elnök helyett, ha már választani kellett, inkább a rendszert védték. Amerika 1974-ben esténként az ABC, az NBC és a CBS híradóit nézte, többé-kevésbé független, nem csak a főkönyveik bevételi oldalát, de társadalmi szerepüket is komolyan vevő lapokat olvasott. A vietnami háború miatt a politikusokból kiábrándult ország bízott a sajtómunkásokban - jobban, mint a választott vezetőkben.
Ma már semmi sincs így, amit az is bizonyít, hogy George W. Bush egy hamis ürüggyel indított, eddig sok tízezer emberéletbe és több mint 200 milliárd dollárba kerülő háború közepette is rendíthetetlen nyugalommal kormányozza az országot. Sőt ha alkalom nyílik rá, erkölcsre és szakmai alázatra oktatja a sajtót. Márpedig alkalom mindig akad, aki keres, az talál.
A hagyományos minőségi sajtó utolsó nagy dobása a CNN hírtelevízió negyedszázaddal ezelőtti beindítása volt. A név gyorsan fogalommá, a bolygó kicsiny faluvá vált. 1991-ben, Bagdad bombázásakor és a Gorbacsov elleni pancserpuccs során, illetve 1993-ban, a moszkvai Fehér Ház ostromának napjaiban egy világ nézte döbbenten a képernyőn egyenes adásban zajló történelmet. Az alapító Ted Turner komolyan gondolta, hogy az embereknek szükségük van egy színvonalas, objektív, huszonnégy órás hírcsatornára - és ehhez az igény mellett a technológia is adott volt.
Csakhogy Turner ma már nem tulajdonosa a CNN-nek, és a vevő, a Time Warner még az igazgatótanácsból is kiszorította. Mint ahogy a földi sugárzású nagy tévéket is fölvásárolták - nem is csak a médiacégek. Még a General Electricnek is jutott belőlük. A koncentráció során tucatszám vették meg a helyi lapokat és rádiókat. A Clear Channelnek például több mint 1200 rádiója van az Egyesült Államokban. Ezekben számítógép szolgáltatja a zenét, központi a hírműsor, és még a helyi időjárás-jelentést is regionális centrumokból adják. A sajtó eredeti feladatát komolyan vevő családi vagy szakmai befektetők helyét átvették az adott orgánum működési helyétől sok ezer kilométerre lévő óriáscégek, a szakmai szempontokat elnyomta a részvényesek és a főkönyvelők egyetlen szempontja, a pénz.
Az amerikai sajtó sokáig úgy volt szabadelvű, mint ahogy a holló fekete. Ha voltak is kivételek, a szabály azért nem változott: az újságíró mindenekelőtt a közjót és az igazságot szolgálta, csak ezt követhette a tulajdonos érdeke. Ez hosszú távon a tulajdonosnak is jó volt, mert vállalkozását a szavahihetőségen alapuló bizalom éltette. A sajtó koncentrációja azonban kiölte a konkurenciát és a bizalmat. A legtöbb helyen már csak egy lap van, az országos tévék híradóit pedig lehetetlen megkülönböztetni egymástól. A médiaóriások már nem annyira a közönség (hová is menekülhetne, hiszen mindenütt ugyanazt kapja), inkább a működésüket szabályozó, a gazdasági környezetüket meghatározó politikusok kegyeit keresik.
Ezzel egy időben egy másik folyamat is lejátszódott: a főkönyvelők felfedezték, hogy a radikális jobboldali tartalomban üzlet van. Tizenöt-húsz éve még inkább csak néhány helyi hullámhosszon lehetett igazi, zamatos liberálisgyalázást hallgatni, ma már sok ezer, központosított adón jön Rush Limbaugh, Bill O'Reilly, Sean Hannity, Pat Buchanan, Micahel Savage és számos követőjük kőkonzervatív mondanivalója. Ehhez persze szükség volt a felkészült, szellemes, saját eszmerendszerüket értő és azt védeni képes médiaszemélyiségekre is.
Az elnök nyugodtan alhat,
Az utóbbi mondat a tévére már nem feltétlenül igaz. A Fox News nem a kiemelkedő egyéniségekkel, hanem a CNN-énél színesebb, lazább, szórakoztatóbb műsorszerkezettel hódította el a nézőket. Michael Jackson felmentését például 4.8 millióan nézték egyenes adásban a Fox Newson, 3.5 millióan a CNN-en és nem egészen másfél millióan a harmadik egész napos hírcsatornán, az MSNBC-n. Miközben az amerikaiak átszoktak a CNN-ről a Fox Newsra, a földi sugárzású adókon fokozatosan elvesztették korábbi szerepüket az évtizedekig legendás személyiségek által vezetett esti hírműsorok. Walter Cronkite, Peter Jennings, Tom Brokaw és Dan Rather helyébe nem fiatalok jöttek - felállásukkal lényegét tekintve a hely szűnt meg, amelyet betöltöttek.
A sajtó ma már nem vetné (veti) rá magát egységesen egy hazugságon kapott elnökre, mint ahogyan azt megtette Nixonnal és nem olyan régen még Clintonnal is. Ha a megmaradt néhány liberális zászlóshajó tüzet nyit, a Clear Channel, a Fox News és az egyre izmosabb jobboldali médiabirodalom többi tagja kötelességének érzi, hogy Iraktól kezdve az alaszkai természetvédelmi körzetben induló olajkitermelésen át a halva született tb-reform-javaslatig bármiről van szó, megvédje az elnököt.
Persze nemcsak a sajtó változott az elmúlt évtizedekben, a kongresszus és a Nixon bukásában kulcsszerepet játszó legfelső bíróság is. Ma már nehéz lenne elképzelni, hogy a törvényhozás az elnök pártbeli hovatartozásától függetlenül döntsön, és általában a taláros testület határozatai is az ideológiai törésvonalak mentén húzódnak.
A jobboldal ügyesen alkalmazott törvényekkel és még ügyesebb tömegmozgalommal érte el, hogy a sajtóra előbb erényöv, majd szájkosár kerüljön (utóbbival ugatni még csak-csak lehet, harapni viszont már egyáltalán nem). Súlyos bírsággal sújtják a káromkodást és Janet Jackson főműsoridőben előbuggyant fél mellét, ugyanakkor legitim hír, hogy kinek a spermája volt a kosárlabdasztár által állítólag megerőszakolt lány bugyijában, vagy milyen rajz készült a pop királyának nemi szervéről. A Fehér Ház szerint a Newsweek szerkesztőinek kezéhez vér tapad, amiért a lap bizonytalan forrásra hivatkozva azt írta, Guantánamón vécén húzták le a Koránt. Az egykor félelmetes és harcias amerikai sajtóban nagyon kevesen és nagyon csendesen merték megjegyezni, hogy Afganisztánban talán mégsem az újságírók miatt tódult ki a tömeg az utcára.
A sajtó megregulázását szolgálja az állami hivatalokban elrendelt szigorú hírzárlat is. A reteszek hatásosak, egy mai Mély Torok sokkal többet kockáztatna, mint az állását és a jó hírét. Manapság kifejezetten rossz néven veszik a "síp megfújását", azaz a közvélemény riasztását a rendszeren belül kezelhetetlen ügyekben. Szerda délután óta börtönben van egy újságíró, aki ugyan nem írt róla, de tudja, és nem hajlandó elárulni, hogy a kormányból ki szivárogtatta ki egy CIA-ügynök nevét. A New York Times riportere, Judith Miller inkább leüli a 120 napos büntetést, mintsem veszélybe sodorja a jövőbeli leleplezéseket azzal, hogy kiadja a névtelenséget kérő forrást. Ugyanakkor Robert Novak konzervatív publicista, az egész ügy kirobbantója, aki egy kicsinyes politikai bosszú végrehajtójaként elsőként elárulta, vagyis nyilvánosságra hozta a CIA-ügynök nevét s azt, hogy az illető mély fedésben a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozásán dolgozik, továbbra is háborítatlanul dicséri a republikánusokat. Az ítélet nyomán felzúdult a sajtó, de az utca emberét a dolog alig-alig érdekli.
A The New York Times, a CBS vagy a Newsweek egy-egy szakmai hibáját kihasználva a jobboldal a Fehér Ház vezetésével tudatosan és sikeresen rombolja a sajtó hitelét. Egy friss Gallup-felmérés szerint az embereknek már csak 28 százaléka hisz a lapoknak vagy a tévéknek. A legnagyobb bizalom a hadsereg (74%), a rendőrség (63%) és az egyházak (53%) iránt tapasztalható, a sajtónál már csak a honatyáknak van kevesebb hitelük (22%).
Az elnök nyugodtan alhat, Nixon óta nagyot fordult a világ. Például azt is megválogathatja, kik kérdezzenek tőle a sajtótájékoztatón. A jó öreg Helen Thomas, a fehér házi tudósítók doyenje, akit kemény kérdéseiért Kennedy óta minden elnök őszintén és hevesen utált, most először kénytelen beérni a szóvivő bosszantásával. Bushnak a közelébe se kerül.
Washington, 2005. július
