Az fogott meg benne a legjobban, hogy világossá vált, melyikük minek néz engem: egyikük felnőtt, gondolkodó, számolni és emlékezni is tudó embernek, a másik egy elbutult, gyermeteg alaknak. Egyikükön látszott: azt gondolja, hogy tényekkel és értelmes érvekkel meg tud győzni a maga igazáról engem. A másikukon érződött, ostobának tekint, és annak örülne, ha még sokkal ostobább volnék.

Számomra kiderült, hogy egyikük tántoríthatatlanul végigmegy a populizmus Berlusconik és Haiderek által kitaposott útján, és az is, hogy a másikat viszont nem lehet meggyőzni róla: Magyarországon is a népbutítás a nyerő jegy.

Hihetetlenül sokat mondtak el e száz percben testbeszéddel: egyikük természetes, gyötrődő, gondolkodó, értelmes beszélgetésre törekvő ember benyomását keltette, míg partnere inkább a begyakorlott manírokra már-már zavaróan figyelő, a betanult szerepet megbízható módon előadó vándorszínészre emlékeztetett - engem.

Az volt a benyomásom, mintha az egyik nem vette volna észre, már nem az őt erre az alkalomra felkészítő tréningen van, hanem ez már maga a pást - és ott, szerintem, a másik volt a jobb. Magyarországon a gondolkodó emberek vannak többségben, és nyilván így volt ez most is a képernyők előtt. Ezért feltételezem, hogy meg tudták különböztetni az államférfit attól, aki ebben a száz percben megpróbált eljátszani egy ilyen szerepet. Szerintem.