"Nemtehettük meg, hogy ellenálljunk bárminek is. Fatalista hangulatbanvoltunk az út első pillanatától kezdve, és most, hogy az utolsóperceinket töltöttük együtt, ez szinte kötelező volt. Így a rendeltitalokkal együtt megérkezett az asztalra a kóstoló is. Egy kövérzacskónyi fű. Úgy negyed kiló oregánó. Ránézésre egész Hampielintézhette volna magát vele. Kettőnknek nemhogy sok volt, hanemelképzelhetetlenül rengeteg. Kerek szemekkel bámultuk. Nagyjából kétvacsora árába került, és a kedves vendéglátónk ránk akarta sózni azegészet. Annyira megdöbbentünk, hogy kénytelenek voltunk időt kérni. Azrendben volt, hogy bármire is vágytunk az út alatt, az előbb-utóbbmegérkezett, de hogy így és ennyi? Ezt már nehéz volt felfogni.

Kelepcébekerültünk. Szívesen múlattuk volna a búcsúestét egy kis hazai zölddel,de egyáltalán nem akartunk magunknál tartani egyetlen morzsát sem.Másnap készültünk átszelni az országot, államhatárokon kellettátkelnünk, és ki tudja, mi várt ránk. It's India. Ha az íratlanszabályok szerint meg is tehettük volna, hogy felmarkoljuk az

egészet,de az indai törvények mégiscsak tiltják. Mi pedig - állapítottuk meg -megbecsült, magyar állampolgárok vagyunk, szeretjük azunalmas, kispolgári életünket otthon, nyaralni jöttünk, és nemhiányzott a kalandhoz sem az indiai, sem pedig a magyar meghurcolás.Ebben egyet is értettünk. Még a lehetősége sem merülhetett fel, hogybármi módon ilyen helyzetbe sodorjuk magunkat. Dehát a lehetőségmégiscsak előállt.

Előbb válságtanácskozást tartottunk.Majd újabb tárgyalást kértünk. Megegyeztünk, hogy kiharcolunk egykóstolást, majd az eredmény függvényében folytatjuk az alkut. Nem tűntrossz ötletnek, és bár a tulajdonos nem örült neki, végül mégisbeleegyezett. Elmondta, hogy ha csak egyetlen adagot fogyasztunk acsomagból, neki nem éri meg felbontani. Vegyük is meg. Mi mégis úgygondoltuk, hogy nem kell azt úgy elkapkodni.

A kóstolócigaretta felét szívtuk el, de már nem tudtunk felállni az asztaltól.Ülni is alig. Teljesen készen lettünk. Nemhogy további tárgyalásokra,de még egymás közti beszélgetésre sem futotta. Olyan merev röhögésbefordultunk mind a ketten, hogy az elmondhatatlan. Egyetlen görcsberándult össze minden izmom, a tarkómon fájdalmas

röhögődumókkeletkeztek, nem tudtam kinyitni a szemem, mert bármire néztem,mindentől olyan mélyről jövő, velőtzúzó röhögést kaptam, hogy jobb voltnem kockáztatni. Amikor levegőt tudtam venni, az már nagy öröm volt, ésláttam Fridán is, hogy hasonló problémákkal küzd. Az elsőre gyanústartalom bizonyított. Nem tudom, meddig tartott ez a szörnyű állapot,de azt észleltem, hogy közben odajött a tulajdonos. Ez nem volt túlelőnyös ránk nézve, mert mondhattuk volna, hogy kifogásunk van aminőséggel, és egyszerűen továbbállunk. Így viszont nem volt indokunk,hogy ilyen bagatell összegért miért ne vegyük meg a hátralévő napjainkboldogságát. Sajnos láthatta, hogy mit művelt velünk az erős hazai.Ezért ismét időt kellett kérnünk. Egyáltalán nem voltunk beszámíthatóak.

Nemnagyon múlt rólunk a jókedv, de azért megállapodtunk, hogy beajánlunkegy komolyabb összeget az egy szál cigarettáért, és lelépünk. A helyzetmeglehetősen kínossá vált. De még így is megmaradt volna nekünk acigaretta másik fele, ha kedvünk támad újra megőrülni. A tulaj pedigjól jár, hiszen gyakorlatilag érintetlen marad az egység, mi mégiskifizetjük a teljes összeg negyedét. Jól hangzott. Ezt találtuk ki, demikor eljutottunk a tényleges alkuig, már volt némi félreértés. Abarátunk egy újabb csomaggal jelent meg, és nem bírta felfogni, hogynekünk nem kell több. Sőt még az alapcsomagra sincs szükségünk. Ennyikellett, és kész. Nem értette. Jelentőségteljesen ránk nézett, és aztkérdezte: "...rendőrség?""

A Golden Blogon versenyben lévő bloggereinkre - Zöld Tara, Hamaranna, E.M.A. - itt szavazhat.