Ismét sikk olimpiát rendezni, és ennek csak örülhetünk, ugyanis nem volt ez így mindig. Az 1984-es nyári ötkarikás játékokra történetesen egyetlen város, Los Angeles pályázott. Az akkori érdektelenség oka Montreal anyagi csődje volt: az 1976-os helyszínen nem minden létesítmény készült el időre - a központi stadiont befedhetőnek álmodták, ám a tetőt nem építették meg -, Québec tartomány lakói pedig további tizenöt évig nyögték a speciális olimpiai adót. Moszkvát 1980-ban a legkevésbé sem az anyagi haszonszerzés reménye vezérelte, a lényeg a "mi is megmutatjuk!"-on volt, ám Los Angeles előtt a kanadai malőr miatt sorban állásról nem beszélhettünk. Peter Ueberroth vállalkozói alapon szervezte az 1984-es játékokat, amely annak ellenére zárult 250 millió dolláros haszonnal, hogy közpénzből egyetlen centet sem költöttek el. Ueberroth bizonyította be, hogy az olimpia nem nyelőautomata, éppen ellenkezőleg, erkölcsi és anyagi erőforrás, egy város (vagy akár az egész ország) semmi máshoz nem hasonlítható magamutogatási és kiugrási lehetősége.

Los Angeles hátszelének (is) köszönhető Szöul, Barcelona, Sydney és Athén sikere; Atlanta csupán azért lóg ki a sorból, mert szervezésben és lebonyolításban egyaránt alulmúlhatatlanul amatőr színvonalat produkált. (Már a helyszínválasztás is szerencsétlen volt, az 1996-os esemény az újkori olimpiai mozgalom századik születésnapját ünnepelni készülő Athénnak "járt volna".) Az végképp nem véletlen, hogy a 2012-es rendezésre eredetileg tizenkét város jelentkezett, a szűkítés után maradó ötök egyike sem lógott ki a sorból.

Egy olimpia helyszínének kiválasztása is csak olyan verseny, mint a többi: a csalódottak mindig többen vannak, mint a győztesek. Igazságos döntés sosincs - a nemzeti büszkeségen (akaratlanul is) ejtett sebek nehezen gyógyulnak -, ám azt senki sem vitathatja, hogy az egyik nagy esélyes győzött. És ha így van, akkor jó döntés született.

A kandidáló városok (országok) semmit sem bíztak a véletlenre: energiát és pénzt nem sajnálva kampányoltak, Szingapúrban pedig "nevekkel és arcokkal" vonultak föl. Aligha ez döntött, mindenesetre tény, hogy amíg az angolok David Beckhamet tolták maguk előtt, addig a franciáknak nem volt ilyen népszerű húzóemberük. A szigetország küldöttségét Tony Blair miniszterelnök vezette, a franciákét Jacques Chirac elnök. Nem kétséges ugyan, hogy a 2012-es olimpia "ügyében" sportpolitikai döntés született - higgyünk abban, hogy a jobb, a kidolgozottabb, a megvalósíthatóbb pályázat nyert, mást nem is mérlegeltek az arra hivatottak, és egyéb, a korábbi alkalmakkor "meggyőzőnek tetsző" érvek sem befolyásolták őket döntésükben -, a végső körben nem csupán London-Párizs mérkőzést vívtak, hanem, alig burkoltan, Anglia-Franciaország összecsapás is zajlott.

Sportnyelven szólva a szigetország győzött, Tony Blair meg nyert; a többi amúgy Sebastian Coe dolga.