Fizettem, és tanulmányoztam a cédulát, mert sokalltam az öszszeget. Számolgattam: fél óra ingyen van, aztán óránként száz forintot kell fizetni. Másfél órán át parkoltam, mondtam, ennek akkor száz forintba kellett volna kerülnie. Igen logikus összefoglalás volt, nyugodt voltam, föl se merült bennem, hogy harcot indítsak a száz forintért. De azt sem akartam, hogy az igazságérzetem kielégítetlen maradjon.

- Négy perccel lépte túl - felelte a bódéból felém vakkantó parkolóőr, majd hozzácsapta: - Minden megkezdett óra után fizetünk.

Slussz.

A hangjából iszonyú magabiztosság áradt, a tekintete szikrázott, látszott, arra készül, hogy ez a patkány most minden bizonnyal akadékoskodni fog, mert nem tetszik ennek soha semmi. Néztem a kezét, amely minden mondatánál megfeszült, az öklével pedig nyomatékosította mondandóját, valahogy így: Minden... megkezdett... óra... után... fizetünk.

- Jól van ez így? - kérdeztem tőle, és még ekkor sem ágaskodott bennem a támadó szándék, épp csak azt vártam volna, hogy ez a nem túlságosan agyonfizetett ember, akire nem bízzák rá hétpecsétes titkok őrzését, nem követelik meg tőle bonyolult vállalatstratégiai döntések meghozatalát, s miután egymás után jönnek az autók, nincs rákényszerítve a szokásostól eltérő kommunikációs tartalmak megtervezésére, levezénylésére sem, röviden, a hatalmi gőgöt és a kisstílű, hétköznapi pökhendiséget mellőzve elmagyarázza: "Uram, értem, mi aggasztja, én is méltánytalannak érzem, hogy négy percet úgy fognak föl, mintha egész óra lenne, teljes mértékben igazat adok önnek, de lássa be, fogaskerék vagyok csupán a gépezetben, két gyermek édesapja, a szabályokat nem én hozom, értse meg, nekem nagyon fontos, hogy találtam magamnak ezt a munkát, köszönöm a türelmét, jó utat, viszontlátásra."

- Ez van - mondta minden különösebb magyarázkodás helyett a fickó, s ideges kézjelekkel tudtomra adta, túlléptem a vele való találkozás szokásos, két-három másodperces idejét, húzzak el.

Miért is maradtam volna, amikor annyi dolgom volt?