Azt viszont már csak a legfifikásabb kung-fu-istenek értik, hogy Stephen Chow kissé bizarr vígjátéka, A pofonok földje miért csak most szedett öszsze annyi érdeklődőt, hogy felkerüljön a listára, holott már a Moziünnep kínálatában is szerepelt. Korábban még a legújabb Luc Besson-imitáció, a Bűnös negyed is megelőzte, holott Chow dolgozata kreativitás és légi parádé tekintetében messze felülmúlja a francia rutinmunkát. Arról nem is beszélve, hogy a kung-fu legifjabb apostola igazi Tarantino-recept szerint olyan régi, már a süllyesztőbe került motorosokat is alkalmazott a filmjében, mint a magyar fülnek megszokhatatlan nevű Wah Yuen vagy Qiu Yuen. A csépelésben tisztességgel megőszült egykori sztárok pedig teszik a dolgukat: statiszta talpon nem marad, s tán még az operatőr is összeszedett egy könnyed csuklótörést. A film fergeteges, eszement tempót diktál, ugyanakkor a humort sem méri szűkmarkúan, bár a legtöbb szóvicc valahogy elveszett a fordításban. A történetre most ne is pazaroljunk sokat, maradjunk annyiban, hogy egy igazi jellemfejlődésnek lehetünk tanúi a közel száz percben. Sokkal inkább érdekes, hogy miként hasítja a levegőt a csöppet sem áramvonalas kínai házinéni, és hogy hány darab kést lehet következmények nélkül elhelyezni egy kung-fu-mesterben.

A hét másik nagy kérdése, hogy vajon mennyire közelíti meg Spielberg mester új sci-fi látomása a kolléga, George Lucas csillagháborús projektjét. A jelenlegi ínségben mindenesetre egynapos vetítéssel is meg lehetett szerezni a lista második helyét: 11 ezer néző egyetlen nap alatt pedig szép reményekre jogosít. Bár nem valószínű, hogy Darth Véderék teljesítményét überelni lehet, Spielberg a Lucasszal közös Indiana Jones 4.-ben kibeszélheti magából az őt ért traumát. És most felejtsük el Wellst, de még Wellest is, aki a Világok harcából annak idején sokkoló rádiójátékot készített, mert Spielberg saját, jól bevált módszereivel dolgozta fel a máig értékesnek számító alapanyagot. Csak ne lennének azok a fránya elvek! A család szentsége és sérthetetlensége! Mert miközben lélegzetelállító módon dől össze a civilizáció, pusztul az emberiség, süllyed a komp, kissé mesterkéltnek tűnik, hogy a kiemelt családot - az ő szemszögükből követjük a történéseket - az ijedtségen kívül semmilyen bántalom nem éri. Megmenekül a militáns fiú, hőssé lép elő a rossz apa, haja szála sem görbül az elvált anyának, s ebben leginkább az a kínos, hogy mindezt el is kell hinnünk.

Spielberg érthetetlen ragaszkodása a kerettörténethez (lásd: Ryan közlegény megmentése), a felesleges gesztusokhoz, a népszerű szentimentalizmushoz (lásd még: Mesterséges értelem) itt is kibillenti a filmet érzékeny egyensúlyából. Egy kis pesszimizmus, egy kis karcosság, melyekben bővelkedik amúgy a dolgozat, itt a finisben is elkelt volna. Félreértés ne essék, nem a szörnyek győzelmét kívánom - bár az sem volna rossz egyszer -, s még csak nem is török az amúgy szimpatikus főhős életére. Mindössze annyi a baj, hogy a Spielberg által ilyen érzékenyen kezelt családi sérthetetlenség és a Walt Disney-produkciókra jellemző értékek szélesvásznú felmutatása kicsit hiteltelenné teszi az alkotást. Visszahat, mint a rossz jogszabály. Mert úgy a félelem sem az igazi, ha jobbára csak arctalan statiszták válnak hamuvá. A drámáról már nem is beszélve.

Maradjunk annyiban: a Különvéleményen jobban nyomot hagyott a Cruise-Spielberg kettős zsenialitása. Bár helyenként a Világok harca is a székhez szegez, de aztán hazamegyünk, s bekapcsoljuk a rádiót. Hátha hallunk valami igazán rémisztőt.

Hét moziban mutatják be a Melinda és Melindát