"Úgy éreztem, hogy a magam részéről teljesítettem a feladatot, a kihívásnak eleget tettem, nyugodtan hátradőlhetek, és ezek után minden körülmény ismeretében csinálhatom azt, amihez a legnagyobb kedvem van. Már tudtam, hogy Hampiból nem megyek máshová, csakis vissza a nyugati partra. Ott várt a panzióban a lefoglalt szoba, Andyvel és csapatával a szomszédos szobákban, és az a felfoghatatlan teljesség is, ami visszahozott az emberi létbe.

Rum és Floyd papa is azt mondta, amikor Goáról elindultunk, hogy "érdemes Hampiban eltölteni 3-4 napot." Ezt megjegyeztem. Nem azt mondták, mint Goán, hogy egy-két hónapot, vagy fél évet kell maradni, hanem csak pár napot. Igazuk volt. Buta turistaként elég volt ebből ennyi. Nem azért, mintha unatkoztunk volna, de néhány nap alatt simán be lehetett járni a környéket, ékszerből rendesen bespájzolni, és végigenni az összes éttermet. A kocsmákban üldögélés se rossz, de mi tagadás, nekem már nagyon hiányzott a tenger, és mivel olyan volt az a találkozás Goával, mint egy friss szerelem, nem volt kérdés, hogy a hiányt mielőbb orvosolni kell.

Végiggondoltam, hogy talán soha többé nem jövök Indiába, és amit most látok, annyi marad nekem, de nem érdekelt. Nem azért jöttem, hogy bármit is teljesítsek. Azért főleg nem, hogy másoknak megfeleljek, és elmondhassam, hogy hülyére utaztam magam, szigorúan kihasználtam minden lehetőséget, mindent megnéztem, és kipróbáltam. Miközben olyasmit csinálok, amihez nincs is kedvem. Egyetlen dolog érdekelt, mégpedig az, hogy egyszerűen jól érezzem magam. Bármi áron. Még annak árán is, hogy Fridától elválok egy időre. Ebben ugyanis nem értettünk egyet. Ő továbbra is az "igazi Indiára" vágyott, nem akarta az "unalmas" partot. Két hetünk volt még, és neki annyi semmittevés túl sok lett volna. Én viszont egyetlen percet sem akartam másra elpazarolni. Már csak két hét? Elfogott a pánik, és elhatároztam, hogy minél előbb, még a kitűzött időpont előtt visszamegyek Candolimba.

A törzshelyünkön üldögéltünk, és Frida éppen felolvasást tartott abból a Lonely Planetből, amit pár nappal azelőtt talált egy étteremben. Folyamatosan azt bújta. Előbb-utóbb tehát csak a kezünkbe akadt az útikönyv, amit azonnal be kellett volna szereznünk, amikor kiderült, hogy utazni fogunk. De végül ez is beérkezett. Lám, minek sietni bármivel is. Annyi szépséghibája azért volt a dolognak, hogy a könyvnek pontosan az a fele hiányzott, ami Dél-Indiáról szólt. Valaki letépte. Ez persze nem zavart minket, az általános információkon szórakoztunk, amit helyeselve támasztottunk alá, hiszen a két hét alatt szinte mindent megtapasztaltunk, ami Indiában elsőre földhöz vágja az embert. A haszontalan kabala-térkép után szinte természetes volt, hogy az útikönyvünk is nagyjából használhatatlan.

Aztán ahogy ott röhögcséltünk, a szomszéd asztaltól váratlanul átszólt egy női hang. Nagy meglepetésünkre magyarul. Egy ösztöndíjas píárszakember volt, aki az egyéves szerződését egy indiai körutazással zárta. Láthatóan India szerelmesévé vált, be is ismerte, hogy a kezdeti nehézségek után már annyira otthon érzi magát, nincs is kedve hazamenni. Nem volt valami bratyizós kedvében, de pár percre azért csak sikerült ott-tartani. Elmondott néhány érdekes dolgot. Azt például, hogy Indiában túl kell látni a mocskon, a patkányokon, a koldusokon, vagyis elfogadni a fennálló "rendet", mert csak akkor van esély igazán megérezni a szépségét. Egyszerűen be kell látni, hogy ezeknek az embereknek ilyen az élete, ez egy másik világ, ne hasonlítsuk őket magunkhoz. Ne gondoljunk arra, hogy ez most nekik milyen rossz, hiszen fel sem tudják fogni. Itt ez a természetes. Megerősítette, hogy igenis hagyjuk figyelmen kívül a koldusokat, és nehogy pénzt adjunk egynek is, itt valóban ez a szabály. És hogy ne nézzünk a szemükbe. Ez a legfontosabb.

Aztán beszélt arról a hihetetlen optimizmusról is, ami az állapotok ellenére az indiaiakra jellemző. Nem aggódnak fölöslegesen, nem lelkiznek, nem idegeskednek mindenen, hanem egyszerűen teszik a dolgukat. Ezt igazán eltanulhatnánk tőlük. Egy lengyel barátjáról is mesélt, aki az ösztöndíj félidejében hazament látogatóba. Bár hiányzott neki az otthoni közeg, de alig bírta kivárni, hogy visszatérjen. A barátai mind depresszióban fetrengtek, keseregtek a világ kilátástalanságán, gyógyszereket szedtek, szenvedtek, úgyhogy valósággal már menekült vissza, mert Indiában valahogy ismeretlenek ezek az érzések. Tökéletesen igaza volt, ugyanezt éreztem. Engem is úgy tépett ki India a mély önsajnálatomból szinte órák alatt, hogy már-már nevetségessé váltam önmagam előtt is. Túlzás lett volna persze azt állítani, hogy alapjaiban változtatta meg a világról való gondolkodásomat ez a felismerés, de mégiscsak megéreztem, hogy az élet egyetlen dologról szólhat: annak kell örülni, ami van."

A Golden Blogon versenyben lévő bloggereinkre - Zöld Tara, Hamaranna, E.M.A. - itt szavazhat.