Most éppen olyan időket élünk, hogy a kisebbik félnek a kisebbik fele ébresztőt fúj, és örökös feledésre kívánná ítélni a szegénységet. Nevezetesen: az afrikait. A nekibuzdulás megejtő. Szombaton a skót fővárosba, a kockaköves, történelmi levegőjű Edinburghba kétszázezer embert sikerült összetrombitálniuk a legkülönfélébb jótékonysági és segélyszervezeteknek, egyházaknak és művészeknek, hogy ötórás meneteléssel juttassák el a "köz" kívánságát a leggazdagabb hatalmak (G8) vezetőinek a fülébe. Ezek az emberek negyvennyolc óra múltán Tony Blair vendégei lesznek Gleneaglesben, egyórányi autózásra Edinburghtól. Ha van szemük és fülük, nemcsak a skót fővárosban egybegyűlt tömegeket látták, hanem a demonstrációval egy időben megtartott popkoncerteket is (London, Philadelphia, Párizs, Róma, Berlin, Tokió, Moszkva, Johannesburg), amelyek - a tévéközvetítések jóvoltából - öt kontinensen népszerűsítették a szegénység "elfeledtetésének" az eszméjét és a sürgősségét.

Szívemre teszem a kezem, és azt mondom: meghat a nagy nekibuzdulás, rettentően élvezem (élveztem) a popvilág csillagainak odaadását, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy most aztán korszakot fordítunk. És még abban sem, hogy a brit miniszterelnök csak azért akarja átrendezni "a világ prioritásait"; azért akarja a gazdagok adakozó kedvét Afrika felé fordítani (az angol popzene kiválóságainak közreműködésével), mert ez erkölcsi parancs neki. Tőle tudniillik nem ártana egy kicsinyég több igyekezet Britannia szűkebb világa, az Európai Unió szegényei felé, mint amennyit a minap, az unió tragikusra sikeredett brüsszeli csúcsértekezletén (lásd még: a bővítés számlájának kifizetése) felmutatott.

Adassék azonban meg neki az ártatlanság vélelme, és nyomban el is hessegetem magamtól azokat a sötét feltételezéseket, hogy takarékos pénzügyminisztere, Gordon Brown csak ennek az egész EU-fiaskónak a palástolása végett kínált fel - majdnem könnyezve - minden segélypénzt Afrikának. (Küzdünk mi majd a közös agrárpolitika szubvenciós rendszere ellen, mondta Brown, hiszen ez versenyhátrányba hozza az afrikaiakat. Mondhatta volna azt is: az imádott Bush szubvenciói nem kevésbé.) Legyen érdeméül mondva Blairnek, hogy kész törölni minden adósságot, amelyet a Szahara alatti fekete-afrikai országok Nagy-Britanniával szemben - a nekik juttatott intézményi hitelek részeként (IMF, Világbank, különféle hitelezőklubok) - felhalmoztak. Ez politikai reklámnak is jó. A bibi csak az, hogy egy világbanki közgazdász számításai szerint az elmúlt negyven évben Fekete-Afrika 450 milliárd dollárnyi (!) segélyt kapott, de soha nem tette átláthatóvá, hogy azt mire költi. Ami látható, az az, hogy bő harminc év alatt az átlagos életkor (vö. betegségek, AIDS, malária stb.) nem növekedett, viszont az egy főre jutó nemzeti termék összege csökkent. Ha akarom, pénzben igazán soha nem volt hiány, csak épp - néhány kivételes országot leszámítva - az igen nagy segélyösszegek (amelyek azonban a donorok költségvetését, mondjuk meg, soha nem terhelték meg igazán) láthatatlanná váltak. Ha másként lenne, a nagy privát segélyszervezetek nem jutottak volna el odáig, hogy kézzel akarnák összeszámlálni, valóban annyi iskoláskönyvet vásároltak-e kedvezményezettjeik, mint amennyit bevallanak. Nem azt akarom mondani direkt módon, hogy a segélyek nagy részét ellopják, hanem azt, hogy meg lehet ugyan duplázni a fekete-afrikaiaknak juttatott segélyeket, el lehet törölni akármennyi adósságot és törlesztést, de ha nincs egy olyan "szem", amelyik követni tudja, hogy egészségügyben és oktatásban, legalább ebben a kettőben, oda megy a pénz, ahová mennie kell, akkor énekelhet Sir Bob (Geldof) és Sir Paul (McCartney) napestig, akár boldoggá is avathatják őket, semmi sem fog változni.