Európa előnye?
Legújabban már nem a befizetők és a kedvezményezettek kilátástalan kötélhúzása folyik, hanem a brit visszatérítés került párba a franciák számára kedves agrártámogatásokkal. Meglepő, de tény: Blair nem bánná a változást, ám ha az ő pénze csökken, a franciáknak is fel kell áldozniuk a túlméretezett mezőgazdasági szubvenciók szent tehenét. A harmadik súlyos téma Törökország uniós tagsága. A puszta lehetőség sötét felhőként jelent meg az európai égbolton, alaposan ráijesztve a francia szavazópolgárokra, akik még a legutóbbi, keleti bővítést - a legendássá vált lengyel vízvezeték-szerelő megjelenését - sem emésztették meg. S itt van mindennek tetejébe az alkotmány elutasítása, elsőként éppen abban a Franciaországban, amely sokak hite szerint a legfőbb motorja, irányítója és haszonélvezője az európai integrációnak.
Az összes uniós problémának közös vonása, hogy határozott kontúrok nélkül egyik sem oldható meg. Ha nem tudjuk pontosan, hányan vagyunk és mit akarunk, akkor sem költségvetést, sem alkotmányt, sem versenyképességi programot nem fogunk tető alá hozni. Márpedig az unió a megalakulása óta folyamatosan bővül, minden évtizedben egy számmal nagyobb lett. Az 1970-es években a brit, dán, ír; az
A megoldatlan problémák halmaza súlyosan nehezedik az unió akció- és versenyképességére. Mit is értünk mindezen?
A versenyképesség a klasszikus felfogás szerint egy ország áruinak és szolgáltatásainak világpiaci kínálati pozícióját jelenti a konkurenciával szemben. Manapság azonban a beruházási telephelyek versenye áll a rivaldafényben. Az egyes országok azért versengenek a társasági adó szintjének csökkentésével, az adminisztratív terhek mérséklésével, hogy hozzájuk települjenek a foglalkoztatást gerjesztő beruházások. Az Európai Unió egészére vetítve a kérdést, megállapítható, hogy Nyugat-Európa a minőség versenyében jól áll, de egyrészt nem eléggé innovatív az Atlanti- és a Csendes-óceán túlpartjához mérten, másrészt magas bérszínvonalon és sok adóval megrakva, drágán termel. A kontinens keleti felében olcsóbb és tanulékony a munkaerő, de kevés a tőke, szűkek az innovációs költségek, elmaradott a közlekedési infrastruktúra. A helyzeten sokat lendíthetne az integráció előnyeinek kihasználása. A tágabb gazdálkodási térségben, ahol az ismert alapelveknek megfelelően szabadon áramlik áru, szolgáltatás, tőke és munkaerő, a vállalkozók optimális döntéseket hozhatnak. Ennek nyomán működik a skálahozadék, a hatalmas belső piacra támaszkodva nő a külső, nemzetközi versenyképesség is. Csakhogy a "régi" tagállamok éppenséggel az integrációs szabadságok érvényesülését próbálják feltartóztatni. Az új tagok munkaerejének szabad mozgását már a csatlakozási szerződésekben hét évvel eltolták. A tőke áttelepülését adminisztratív eszközökkel nem akadályozzák, ám az első perctől kezdve károsnak, hazafiatlannak stb. kiáltották ki, elsősorban Németországban és Franciaországban. A szolgáltatások nagyobb szabadságát célzó Bolkestein-irányelvet csírájában csípte nyakon ugyanez a két nagy tagállam, s küldte vissza az Európai Bizottságnak átdolgozásra. Végül ma sem ritka a közösség más tagállamaiból érkező, olcsóbb, azaz versenyképesebb áruk elleni tiltakozás, tüntetés, szupermarketek vagy bortárolók szétverése. Márpedig ha a sanyarú gazdasági helyzetben a tagállamokban a nemzeti önzés lesz úrrá, és megakadályozza az unión belül a tőke, technológia, piac és munkaerő ideális kombinációit, akkor a közös versenyképesség tovább hanyatlik Európában.
Az is nyilvánvaló persze, hogy bizonyos különbségek - elsősorban a bérszínvonal durva eltérése - esetén a "négy szabadság" elvi előnyei eltörpülnek a romboló hatások mellett. Ha az integráció fokozza a munkanélküliséget és gyorsítja az iparvesztés fenyegető folyamatát, akkor nincs minek örülni. Márpedig az Európai Unió nyugati feléből nézve a keleti bővítés ilyenfajta hatásokkal jár, ha nem is a megelőző pesszimista jóslatok szerinti mértékben. A bővítés folytatása pedig, kivált nagy és szegény országok felvétele, több kárt ígér, mint hasznot. Az alkotmányos szerződés tervezete - csakúgy, mint minden megelőző alapszerződés - alapvető integrációs értékként, minden tagállamot egyaránt megillető jogként kezeli a "négy szabadság" érvényesülését. Ideje volna azonban az ötvenéves európai egyesülési álomból felébredve a mai valósággal szembenézni és mérlegelni: milyen gazdasági előfeltételek mellett tartható a közös gazdálkodási térség teljes szabadsága, illetve hol húzódik a termelési tényezők akadálymentes forgalmának politikailag elviselhető határa.
Az integrációs alapelvek válságának tükre a költségvetés körüli vita. Az Európai Unió - bizonyos távolságból szemlélve - olyan érdekharmonizációs és jogszabálygyártó intézmény, amely a hatalmas szabályozási fejhez és nagyra törő politikai terveihez képest csöppnyi költségvetéssel rendelkezik. Persze a következő hét évre tervezett, közel 900 milliárd eurós keretösszeg a tagállami költségvetések perspektívájából hatalmasnak tűnhet. Ám köztudott, hogy ez alig több mint a tagállamok nemzeti össztermékének egy százaléka. Az arány a nemzeti költségvetéseken átáramló közpénzekhez mérten is csupán mintegy kétszázalékos. A közös pénz próbája mutatta meg, hogy míg a monetáris politika folytatható az integráció szintjén, a fiskális politikát - mint hatalmuk egyik alapkövét - a tagállamok semmiképpen nem áldozzák fel a közösség oltárán. Mármost az unió csak arra kap pénzt a tagállamoktól, ami valóban közös érdekeket szolgál, egyeztetett politikákon nyugszik és a felhasználás tökéletesen átlátható. De fogalmazzunk pontosabban: nem minden tagállamról van szó, hiszen a közös költségvetés két, látszólag ellentétes érdekű táborra osztja az országokat. Az elszámolások egyenlegét tekintve egy részük nettó befizető, más részük nettó kedvezményezett; egyesek csak adnak, mások csak kapnak. Hol itt a közös érdek?
Az európai integrációs építmény eredetileg gazdag országokból állt, amelyeken belül akadtak elmaradottabb régiók. Ezek felzárkóztatására született a kohéziós politika. Ám a későbbiekben egyre több szegényebb állam csatlakozott az unióhoz, előbb a kontinens déli, majd keleti szegélyéről, és kérte a részét a felzárkóztatási programokból. Ma az a perspektíva fenyegeti az unió centrumát, hogy csupa potenciális nettó kedvezményezett áll sorba felvételért, miközben a fő befizetők köre változatlan. Ezért született a jelenleg is folyó költségvetési vita kezdetén a hat donorország levele, amely megpróbálta a közös nemzeti össztermék egy százalékában maximálni az uniós költségvetés főöszszegét. A befizető és kedvezményezett országok kötélhúzása mind technikailag, mind politikailag kilátástalan. Moralizálással, az egymásért viselt felelősség hangoztatásával, történelmi tartozások felemlegetésével is nehéz lenne meggyőzni a napi harcaikat vívó kormányokat. A megoldás a kiadások indokoltsága területén keresendő. Valódi közös programok kellenek, mint például a versenyképesség javítása, az Európát átszelő közlekedési hálózatok kiépítése, a belső piac bővítése, az államhatárok tényleges átjárhatóságának növelése, a környezeti ártalmak elhárítása stb. Mindaz, ami ezeken felül egyoldalú előnyöket takar - például a brit visszatérítés vagy a francia gazdák túlzott támogatása - csupán egymással kiegyensúlyozva, kényes alkuk és kölcsönös belegyezés árán terhelhető a közös költségvetésre. Az unión belüli előny-hátrány mérlegek finom egyensúlyát, amely az idők folyamán, sok-sok alku eredményeként alakult ki, nehéz megbontani. Az adok-kapok számlák bonyolult rendszerének fókuszában a közös költségvetés áll. A 2007 és 2013 közötti időszak bevételeire és kiadásaira vonatkozó kompromisszum valószínűleg egy éven belül meg fog születni. Félő azonban, hogy - az unió hagyományainak megfelelően - a nehéz témákat szépen a szőnyeg alá söprik, azután néhány évig ismét úgy teszünk, mintha a lépteink alatt nem hallanánk az idejétmúlt agrárpolitika vagy regionális támogatások törmelékeinek recsegését. Nemcsak az új évszázad kihívásai, hanem a nagyra nőtt, sok tagállamból álló és tovább terjeszkedő szervezet sokszínűsége, az érdekek és adottságok erős szóródása is amellett szól, hogy ideje lenne alapjaiban felülvizsgálni a kiadások célszerűségét és indokolható nagyságrendjét.
Az Európai Unió versenyképességének kérdése felvethető a szervezet működőképességének szemszögéből is. Az unió jó darabig olyan modellként reklámozta önmagát, amelyet a világ más részein is követni fognak. Ám lassanként kiderült, hogy az a terjedelmes jogi-intézményi abroncs, amely a tagországokat összefogja, csupán az európai államigazgatási és kulturális adottságok közepette működőképes. Itt viszont nagy szükség van rá, mert a széthúzó nemzetállamokat másként nemigen lehetne az egymással való harmonikus együttműködésre rávenni. A második világháborús katarzist követő és a német-francia történelmi megbékélésből táplálkozó érzelmi töltet idővel elpárolgott, és megmaradt a tagállamok közötti barátságos érdekegyeztetés mechanizmusa. A legutóbbi alkotmányozási folyamatban az uniónak azzal is szembe kellett néznie, hogy a nemzetállamok aligha fognak egy európai kormányzati szuperstruktúrában feloldódni vagy abba beolvadni, hanem tartós realitásként számolni kell velük és hatalmi ambícióikkal.
Nem alakult ki az uniós szervek kívánatos politikai egyensúlya sem. Az Európai Parlamentben eleve hiányzik a vitára késztető ellenzék, a frontvonalak nem világosak. A politikai családok felismerhetők, de egyikük sem képes (talán a zöldek kivételével) valódi európai programot megfogalmazni a saját hagyományos értékrendjének megfelelően. Így azután, jobb híján, nemzeti érdekek konfrontálódnak egymással, ahol egy-egy ország képviselői példás pártközi összefogással elsősorban hazafelé politizálnak. Az Európai Bizottságot a tagállamok egyre rövidebb pórázon tartják, tevékenységét sok szálon ellenőrzik, és lényegében végrehajtó szerepre korlátozzák. Ezzel szemben az unió hatalmi centruma a hajdan informálisnak szánt csúcsértekezlet lett, ahol a kormányok első számú vezetői immár negyedéves rendszerességgel döntenek minden fontos ügyben. A döntési szint felfelé csúszása az ügyek és a szereplők számának szaporodásával párhuzamosan a felületességnek és a rögtönzéseknek nyit teret. Mind gyakrabban áll elő olyan helyzet, amelyben a csúcsértekezlet rosszul dönt, döntésképtelennek bizonyul vagy puha kompromisszumokba gyúrja a külön-külön kemény tagországi törekvéseket. Az uniós állampolgár mindebből azt érzékeli, hogy tőle távol, titokzatos és nehezen átlátható körülmények között születnek olyan döntések, amelyek másnap életbe lépnek és közelről befolyásolják az életét, munkáját. A kormányok közötti kompromiszszumkeresés közepette a politikai választás is háttérbe szorul. A közös mezőgazdasági politika nem azért alakult így, mert több variáns közül valamilyen parlamenti többség emellett döntött volna, hanem mert a sorozatos kormányközi alkuk folyamatában, követelések és engedmények kilométerkövei között erre vezetett a "járható" út.
Az alkotmányról rendezett francia népszavazás alkalmat adott az elégedetlenség kimondására. A többségi "nem" kinyitotta a gátat, jogossá válik és várhatóan fel fog erősödni az egész uniós intézményrendszer kritikája. A helyenként túlméretezett szervezetet és szabályozást sem elrejteni, sem megmagyarázni nem lehet immár, hanem meg kell változtatni. Kevesebb szakbizottság, kevesebb miniszteri ülés, kevesebb mesterséges szabály, több előkészítés és akció, több piacbarát cselekedet javítaná az unió megítélését az állampolgárok körében. Magát az integrációs modellt is versenyképessé kell tenni.
Amennyire fogy az Európai Unió népszerűsége belül, a saját tagállamai körében, annyira erős a vonzása a kívülálló, szomszédos országok számára. Szinte nincs is olyan, magát európainak valló állam a térképen, amely ne foglalkozna valamilyen módon az uniós csatlakozás kérdésével. Az expanzióra hajlamos unió vezetői készségesen szórták a felvételi ígéreteket. Romániával és Bulgáriával már aláírták a csatlakozási szerződést. Horvátország és Törökország várja, hogy megkezdődjenek a tárgyalások, amelyek elhúzódhatnak ugyan éveken át, de ha egyszer megkezdődnek, valószínűleg előbb-utóbb célba is érnek. Rajtuk kívül a Nyugat-Balkán összes állama (Szerbia-Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Albánia) is bírja az EU-tagság ígéretét. A felsorolt, összesen harminchárom országból álló körön túl kétfajta európai állam létezik. Egyrészt azok, amelyek beléphetnének, de nem akarnak (Svájc, Norvégia, Izland), másrészt, amelyek szívesen közelednének az unióhoz, de formális ígéretet nem kaptak tőle (Ukrajna és más FÁK-államok). Ám biztatásnak éppen elég az alapszerződésekben - és az alkotmány tervezetében is - töretlenül ismételt lehetőség, amely szerint "bármely európai állam kérheti a felvételét az unióba". Talán itt lenne az ideje ezt a parttalan - és részben felelőtlen - kitételt a feltételek rendszerével felváltani. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy az "európai" perspektíva nagyon erős stabilizáló és ösztönző hatással van mindazokra az országokra, amelyek a kontinens centruma felé orientálódnak, azt tekintik mintának és elsősorban onnan várják a fejlődésüket meggyorsító tőkét és technológiát. A további bővítésről azonban mindaddig oktalanság volna beszélni, amíg az unió nem képes megoldani a jelenlegi súlyos versenyképességi, finanszírozási és kormányozhatósági válságot, amíg nem felel meg ténylegesen annak a pozitív képnek, amelyet a csatlakozni kívánó szomszédai táplálnak róla.
A szerző a Közép-európai Egyetem és a Corvinus Egyetem tanára
