A száz lépés programjának eddig megismert szociálpolitikai elemei alapján nyilvánvaló, hogy - körülbelül 20-30 év késéssel - végre van egy kormány, amelyik hozzá mert nyúlni az antiszociális szociálpolitika rendszeréhez. Ahhoz a rendszerhez, amely szisztematikusan a legrászorultabbaknak adta a legkevesebbet.

Végre hozzá mertek nyúlni, de nem számolták fel azt. Az egyre újabb különalkukról, visszalépésekről érkező hírekből úgy tűnik, a rászorultakat erőteljesebben támogató szociálpolitikai rendszer kialakítása még továbbra is várat magára. Ezzel együtt az eddig bejelentett lépéseket vállalható kompromisszumok eredményének tartom.

Az intézkedéscsomag legnagyobb baja azonban nem az, hogy nem csökkenti elég radikálisan a társadalmi egyenlőtlenségeket. Sokkal inkább az, hogy véleményem szerint ma nem az egyenlőtlenségek általában vett csökkentése, hanem a társadalomból kihullottak visszaillesztése lenne a legfontosabb társadalompolitikai feladat.

Vizsgált témánk szempontjából alapvetően kétfajta szegénység létezik. Az egyik az úgynevezett jövedelmi szegénység, amely a népesség minimum 30 százalékát érinti, hatalmas tömegeket, ám aránya Magyarországon az 1995 óta tartó gazdasági növekedéssel csökken. A mindenkori kormányok legfontosabb tennivalója ezzel kapcsolatban nem más, mint megteremteni a tartós és gyors gazdasági növekedés feltételeit és vigyázni arra, hogy azt - például többmilliós tömegeket érintő szociálpolitikai osztogatással - ne áshassa alá semmi. Alapvetően más problémát jelent a tartósan leszakadók - a népesség 7-8 százalékát teszik ki - problémájának kezelése. Ők ugyanis nem egyszerűen szegények, hanem mélyszegények, nemcsak munkanélküliek, hanem tartósan munkanélküliek. Gyerekeiknek sincs esélyük a felzárkózást lehetővé tevő iskolába járni, ezért is öröklődik generációról generációra a nyomor. Az ilyen típusú szegénység megszűnéséhez még a tartós és gyors növekedés sem elégséges feltétel, ahhoz a kormányok aktív beavatkozására is szükség van.

A rendszerváltás idején az ország békebeli történelmének legmélyebb válsága bontakozott ki. 1989-1992 között a munkahelyek egyharmada elveszett, s a mai napig nem nőtt jelentősen a számuk. A hetvenes években komoly technológiaváltáson ment át a világ, ami mindenütt elbocsátásokhoz vezetett. Hozzánk ez csak a rendszerváltás után gyűrűzött be. Ehhez jött még a hagyományos
piacok elvesztése, s az, hogy a neoliberális gazdasági stratégia miatt hamarabb kezdődött és mélyebb volt a válság, mint a legtöbb volt szocialista országban. Gyorsabban ment a kilábalás is, de a társadalmi költség igen magas volt. A magyar munkaerő úgy modernizálódott, hogy "leselejtezték" az egyharmadát. Így ma nem csupán a szegénységgel és az egyenlőtlenséggel kell megküzdenünk, hanem azzal is, hogy a társadalomból tartósan kihullott mintegy 700 ezer ember. Ráadásul a szegénység és a cigány etnikum nálunk igen erősen összekapcsolódik. Félreértés ne essék, amiről itt szó van, az nem csupán a cigányokat érintő probléma, hiszen a tartósan kirekesztettek "csak" mintegy 30 százaléka roma - bár ez is igen erős felülreprezentáció, hiszen a teljes népességben csak 6-8 százalék a romák aránya. És persze az sem igaz, hogy mindegyik cigány e körbe tartozik - "csupán" 40 százalékuk.

A társadalom alján egyre mélyül a szakadék. Ez nincs mindenhol így. Nincs így Nyugat-Európában, de például Oroszország és Lengyelország is jóval szegényebb és egyenlőtlenebb, mint Magyarország, ott mégsem találni a nálunk kialakulthoz hasonlíthatóan mély és nehezen átjárható szakadékot. Ez azzal magyarázható, hogy náluk nincs az a réteg, amelynél az etnikai hátrányok oly mértékben összekapcsolódnának a szociális hátrányokkal, mint a magyar romák esetében.

A fentiek miatt a mélyszegénység kezelése Magyarországon nem pusztán elosztási probléma. Ha a legszegényebbek kicsit több pénzt kapnak, az nem old meg semmit. Mert nem az a problémájuk, ami a Kádár-rendszerben volt, hogy van ugyan munkájuk, többé-kevésbé biztos otthonuk és megélhetésük, de azért több pénzre lenne szükségük. A legszegényebbek ma szélsőségesen szegregált körülmények között laknak, gyakran 50 kilométeres környezetükben sincs munkahely, gyerekeik úgy nőnek fel, hogy nem látnak rendszeresen munkába járó felnőttet, sőt olyan iskolát sem, amely képessé tehetné őket arra, hogy ne váljanak ők is egész életükre munkanélkülivé. Pontosan tudni, hogy Magyarország mely területei terheltek a mélyszegénységgel. Az erről készült térképek döbbenetes pontossággal egyeznek meg a munkanélküliek, az aluliskolázottak és a cigányok által legmagasabb arányban lakott területeket mutató térképekkel.

Amikor a Cserehátra dolgoztunk ki programot munkatársaimmal, javasoltuk, mondja ki a kormány, hogy az válság sújtotta térség, ahol az általánostól eltérő szabályozók érvényesülnek. Az ország teherbíró képességétől függően ma 2-4 ilyen térséget lehetne kijelölni, és haladéktalanul hozzá kellene látni a leszakadás felszámolását célzó programok, például speciális oktatási, közmunka- és agrárprogramok megvalósításához. Az oktatás fontossága a következő generációk felzárkózása miatt nyilvánvaló. Már az is sokat segítene, ha megszüntetnék a legkirívóbban diszkriminatív iskolai stratégiák költségvetési támogatását. A magyarországi közmunkákról annyit, hogy zömük felesleges és megalázó: szemétszedés, árokpucolás stb. A legígéretesebbek talán a szociális agrárprogramok. Kellő támogatás hiányában azonban ezek sem haladnak megfelelően. Ezekre a programokra a leszakadó, gettósodó, aprófalvas, jobbára határ menti térségekben lenne a legnagyobb szükség, ahonnan a parasztok rég elmenekültek, ezzel szemben bőven van föld s kihasználatlan munkaerő. Nem az a cél, hogy az itt élők rögtön versenyképesen termeljenek, hanem hogy a saját fogyasztásuk egy részét előállítsák. Tél végén hihetetlenül leromlott embereket találni ezekben a közösségekben. Ne feledjük, a tartós éhezés nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is rombol!

A Fidesz idején azt támogatta a politika, aki - úgymond - maga is tett a boldogulásáért, ami elvileg rendben is lenne. De a legszegényebbek általában nincsenek abban a helyzetben, hogy tehessenek a boldogulásukért. Diktatórikus körülmények között meg lehet csinálni, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Ott, ha fellázad a sok szerencsétlen, rájuk küldik a katonaságot, közibük lőnek. Délkelet-Ázsiában remekül működött ez a modell, versenyképes is a gazdaság. Félig-meddig demokratikus körülmények között azonban ez nem járható út; ha alacsony szinten is, de el kell látni a legszegényebb népességet.

A tartósan leszakadtakat már csak azért is helyzetbe kellene hozni, mert a minimális segélyezés is rengeteg pénzbe kerül. A rendszerváltás óta az öszszes kormány eltolta magától a problémát. Nem meglepő hát, hogy Magyarországon rendkívül alacsony a ténylegesen foglalkoztatottak és a tb-t fizetők aránya. Ebből pedig törvényszerűen következik az, hogy nemzetközi összehasonlításban nálunk igen magasak a munkabérek járulékos költségei.

Ne higgye senki, még a jómódúak sem, hogy őket nem érinti a szegénység. Mert a legszegényebbek ott vannak városainkban, és vidéki társaik, ha nem akarnak törvénytisztelő állampolgárként éhen halni kis falujukban, felköltöznek a városokba, s boldogulnak, ahogy tudnak. Nem lehet nem megfizetni a probléma árát. A kérdés csak az, hogy értelmes programokra költjük a pénzt vagy segélyre, hajléktalanszállók, börtönök fenntartására, a bűnözést megfékezni próbáló rendőrségre. Úgy látom, a felismerés nemcsak a politikusok egy részében, hanem a népesség jelentős tömegeiben is érik. Lépten-nyomon a szegénység legkirívóbb megnyilvánulásaival találkozunk. Mindez aláássa az ország fenntartható gazdasági növekedését. És ez így lesz mindaddig, míg ilyen mértékű a szegénység, és ilyen nehezen átjárható a kirekesztetteket a társadalmi többségtől elválasztó szakadék.

A választási programokba csak az szokott bekerülni, hogy "felszámoljuk a szegénységet". Hogy ezért milyen áldozatot kell hozniuk a nem szegényeknek, és mindezért mit kapnak cserébe - soha. Úgy lehetetlen választásokat nyerni, hogy elveszek a magasabb státusúaktól, és cserébe nincs látható eredmény. Nem javul a közbiztonság, nincs kevesebb hajléktalan és koldus az utcán, nem csökkennek a munkaerő járulékos költségei. Pedig önmagában a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére irányuló lépésektől - ez ma már nyilvánvaló - nem várható a helyzet érezhető javulása. Érezni a feszültség növekedését. Mindenki egyénileg próbál védekezni, ami persze nem megy. Ez szörnyű indulatokat gerjeszt, rossz köröket indít be. Hogy a választások előtt vagy a választások után, azt nem az én dolgom eldönteni, de hogy lépni kell, az bizonyos.