A posta népe
Nyolc-tíz ember toporog ott már hosszú-hosszú percek óta, "beengedésre várva", kezükben befizetésre szánt csekkeket, házilag készített összesítőket, jól-rosszul megcímzett leveleket szorongatva. Időnként kisebb konfliktus támad: ki érkezett előbb, és ki később. Ha esik, ha fúj, nincs kegyelem: a posta nyikorgó ajtaja csak pontban nyolckor tárul.
Apropó összesítő. Sajátos, egyedi műfaj ez. Tollal, ceruzával előzőleg össze kell adnunk a befizetésre szánt csekkek összegeit. Amikor végre ránk kerül a sor, ezt át kell nyújtanunk a postáskisasszonynak, aki aztán tételről tételre számológépbe üti az összegeket, összesítőnkön kipipálja a tételeket, majd a két végeredményt összeveti. A nyekergő masinából hol a papírszalag fogy ki, hol meg egyszerűen maga a gép adja fel. Ilyenkor minden kezdődik elölről, addig is a mögöttünk lihegők szép csendben tanulmányozzák a csekkeinken szereplő lakcímünket és összegeket. Piros figyelmeztető vonalról ne is ábrándozzunk, hiszen így is zsebkendőnyi a hatvanezres lakótelep egyetlen postahivatala. "Akinek nem tetszik, beülhet helyettem" - hallatszik innen-onnan az ablakok mögül a fáradt postáskisasszonyok sóhaja, miután valaki rosszallását fejezi ki a Mikszáth Kálmán korabeli technika miatt. Neumann János szülőhazájában ez valóban szégyen, de erről sem a postamesterek tehetnek.
De ez még hagyján. Az igazi rumli akkor áll elő, ha lefagy a számítógép, ilyenkor legjobb feladnunk, és inkább délután vagy másnap kora reggel visszajönnünk, hátha... De nincs hátha, és nincs másnap, a helyzet változatlan, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy a miniventilátor is leáll közben, mert már nem bírja szusszal. Ilyenkor a sorban állók párálló teste sajátos illategyveleget állít elő, amin a legkorszerűbb szagelszívó sem segítene. De erről sem a kisaszszonyok tehetnek.
Kézzel iktatják a nagy nyilvántartó könyvbe a kézbesítendő, de át nem vett leveleket, utalványokat, értesítőket. A balhé csak fokozódik, amikor az értesítőként szolgáló fecnin a szöveg vagy a dátum kibogozhatatlan rovásírással van odakarmolva. Ilyenkor ember, illetve grafológus legyen a talpán, aki ki tudja silabizálni, mit is akart velünk közölni a postás bácsi.
Naná, hogy nem sikerül a több száz címből megtalálni a miénket. Miért éppen az lenne meg? Ha nagyon hosszú a sor, ilyenkor jobban tesszük, ha leülünk vagy kimegyünk a szabadba, mondjuk, rágyújtani. Kint árnyékban - ha lenne ilyen - harmincöt fok van, de legalább oxigénhez jutunk, szemben a kalitka nagyságú postahivatal szén-dioxidban dús párás ájerével. "Inkább menjünk nedves szaunába" - kommentálta egyszer a helyzetet Luka bácsi, amikor az elveszett személyi igazolványa helyett várta az újat, és kénytelen volt sorba állni. Helyzetén ugyanis nem segített, hogy a lakásajtóra elővigyázatosan kiírta: "A Roziban vagyok." A postás aznap valamiért nem volt hajlandó helyébe vinni az értékes portékát. Pedig a Rozi meglátogatása - persze, tudjuk, szigorúan munkaidő után - máskor nem igazán idegen a mi postásunktól.
A leghúzósabb, ha gyesen lévő kismamák karon ülő gyerekkel jönnek, akiket, tisztelet a kivételnek, az istenért nem engednek előre, nem beszélve a várandós mamákról, akik olyan fegyelmezetten állnak sorba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pedig nem az. Állandó hősnőnk, Terka is így látja ezt, és teljes verbális harci tudását latba vetve ilyenkor szokta jobb belátásra bírni a slusszkulcsukat pörgető, kötegnyi tízezreseket hozó merdzsóbojokat. "Milyen férfiak vagytok ti?" Úgy látszik, ennyi elég. Mi tagadás, Terka hatásosan szokott közbelépni, akkor is, ha a nyugdíjukért állnak sorba harcedzett nénik, ám valahogy mégsem mernek előbbre kéredzkedni. Valaki egyszer meg is jegyezte, hogy hősnőnknek kellene a biztonsági őr szerepét is átvennie.
Hát igen, a biztonsági őr. Ha ránézünk némelyikükre, legszívesebben pohár vízzel kínálnánk őket, s ha lenne, legyezőnkkel enyhítenénk kínjaikon, vagy papír zsebkendőnket ajánlanánk fel addig is, amíg kiérkezik a krízisautó. Egy szó, mint száz, némelyik biztonsági őrünk mintha túlzottan is emberbarát lenne, és inkább Dosztojevszkij regénycíme, a Megalázottak és megszomorítottak jut eszünkbe róluk, nem pedig a fitt harci készség.
De sebaj. Legalább van postánk, nincs is messze, és ahogy kinéz, biztos nem fogják megpályázni egyetlen privatizációs tenderen sem.
Ugyan, kérem, ki akarna egy túlélőtábort magánosítani?
