Nem olyanoknak, akik ötvenméteres sorban állnak a múzeum előtt, de nemcsak hogy Monet-t nézzenek, hanem például a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban a XIX. századi japán lakkművészet remekeit, igaz, "mérsékelt árú" specialitások kóstolásának kínálatával, de ettől még nem indultak volna be annyian, mint ahányan - a múzeumiak szerint - egész évben nem járnak arra. Nem valószínű, hogy az ingyenesség volna a vezérmotívum, hiszen a közgyűjteményeknél ez már igen gyakori. De akkor mi?

Ha valaki jó sok sort kiállt, azt is észrevehette, hogy a múzeumok csak a kapukat tárták ki és néhány kedves gesztussal jelezték, hogy szívesen látnak mindenkit, de új produkciókat nem vetettek be. Nem a programokról szól tehát ez a hétvége. Valami más oka van annak, hogy például a Természettudományi Múzeum kristályait és óriás csontvázait óvodányi kicsi gyerek éjféltájt is derűs játékossággal, nappali nyafogásai nélkül bámulta.

Titka van annak is, hogy a kissé alulfűtötten erotikus ötletre, az Erzsébet hídi csókcsúcsra is összejött annyi pár, ahány még a világon soha - amitől persze a világ még nem indul pszichoanalitikushoz. De csak odamentek az emberek, és bizonyára nem tartozik majd életük legfeledhetőbb epizódjai közé, hogy csókjukra megremeg egy híd, és tűzijáték csattan.

Nehéz megfejteni, hogy mi történik egy ilyen hétvégén Budapesten, egy olyan városban, amit az idegenvezetők úgy írnak le, hogy este tíz után finoman szólva lekonyul. Most éjjel egykor is nyüzsögnek az emberek, s nem úgy, mint szilveszterkor. A jókedv rituális kényszere nélkül jól elvannak. Mennek maguk után. Például a Fesztiválzenekarhoz, amely ingyenkoncertre szólít, akár snassznak is mondható papírdobozszékekre ülteti az embereket, mégis mennek, sőt, elegánsak. Pont úgy, ahogy a Hősök terén nyomott, meleg nyáresten elegánsnak kell lenni. Az ügynek szelleme van. Nemcsak meghívják, hanem meg is szólítják az embereket. Az első, 1991-es, a "kivonulóknak kérték" programon a távozó szovjet csapatok búcsúztatására meleg orosz zenét játszottak és a környező országok muzsikáját kínálták, a délszláv háborúk idején szerb, horvát és más, soknemzetiségű kórussal Örömódát énekeltek, most egy szép Csajkovszkijra, az orosz világra a habsburgos Strauss felelt, épp itt, a magyar királyok szobrai alatt, felülemelkedő szemérmes bölcsesség jegyében.

Kicsit arrébb másnap százezren hallgatták Lionel Richie-t - ahol azért már jólesett az ingyenesség, és még vattacukor is volt. Ez a műsor bontott csak bele a történetsor logikájába, amely szerint nem a pénz a fontos, hanem az, hogy megszólítsák az embereket, akik ettől néha még egymásra is figyelnek. Richie sok pénzbe került a szponzornak - de még ez is működött.