"A világörökség részévé is tették. Megértem. Még sok embernek kell látnia, hogy milyen meredek váltások vannak a történelemben. Úgy okulásul. Olvastam valahol, hogy az akkori európai utazók azt mondták: ha Hampi város, akkor Róma, Athén és London legfeljebb csak falu lehet. Kíváncsi lennék, hogy mit szólnának a mostani látványhoz. Ez a hely tényleg elgondolkodtató volt, és az Indiáról alkotott képemet is egyre inkább letisztította. Valamit nagyon elszúrtak az indiaiak, hogy ide jutottak, az biztos. Pedig tudom, hogy rengeteg dologban világelsők, a földdarabka sincs rossz helyen, de ami mostanra maradt nekik, az a romlás maga. Kiábrándító és elkeserítő. Hampi is csak egy utcányi putrisor maradt az egykori vízvezetékrendszer alá suvasztva. Nyomorban és szegénységben élő emberekkel, százévekkel elmaradva a mától. Számtalan porladó palotával, hatalmas templomokkal körülvéve, egy hihetetlenül gazdag kultúra málladozó csontvázán. Micsoda hely. És ettől "micsoda hely" egész India is.

Hampi a tizenhatodik századig élte a virágkorát, ez volt a Diadal Városa. Ez volt az utolsó nagyobb hindu királyság. A területen EGYMILLIÓ ember élt, ma szerintem néhány százan, talán ezren lehetnek. A súlyos vég előtt az iszlám hódítást még visszaverte a királyság egy darabig, de később jól összefogtak ellenük a muszlimok a szomszéd hatalmakkal, és együtt szépen bekajálták Hampit. Szegény király fegyverzet gyanánt csak elefántokat tudott küldeni az ellenség ágyúi ellen. Nem volt eléggé felkészült, a csatában érthetően alul maradt, és Hampinak lőttek. Ennyit tudtam meg az esetről. Mi tagadás, valami rendesen megdöccenhetett. Amit bírtak, le is romboltak a nyertesek, és lehet, hogy az eredeti állapothoz képest kemény munkát végeztek, de amit még meghagytak, azt is nagyjából egy nap alatt lehetett járművel körbejárni.

Egyik nap - hogy kipihenjük az ékszervásárlás fáradalmait - nekivágtunk a romoknak egy helyi erővel. A talpraesett

tuk-tuk fiúval alkudoztunk éppen, amikor megjelent a soros, kolduló alak. Annyira szürreális jelenet volt, képtelen voltam viselkedni. A lény egy poros, fekete lepellel beburkolt férfi vagy nő volt. A fején csuklyaként folytatódott a rongydarab, azalól tekingetett kifelé. Képtelenség volt nem ránézni. Az arca már alig volt felismerhető, hiányzott az orra, és erőteljesebb darabok még innen-onnan a profiljából. Alig hallható hangon ismételgetett valamit, és próbálta nyújtogatni a kezét, amin már szintén nem nagyon akadtak ujjak. Leprás volt.

Megkérdeztem Fridát, hogy szerinte mije fog leesni, miközben tőlünk kunyerál, és hogy nem csinálunk-e rá fogadást? Olyan bizarr jelenet volt, hogy nem bírtam röhögés nélkül megállni. Frida felháborodott, hogy a viccnek is van határa, de azért láttam a lefojtott vigyort rajta is, alig bírta tartani. Ott álltunk az egykori, virágzó birodalom leszakadt főutcáján, és éppen időutazni készültünk, hogy a pompa mértéktelenségébe - így néhány száz év után - belekóstoljunk. És akkor jön egy leprás, aki jelzi, hogy az akkor volt, most viszont ez van. Nehogy elfelejtsük egyetlen pillanatra is. Hát mi ez, ha nem maga a romlás?

Szép indítása volt ez a birodalmi körmenetnek. Végigjártunk rengeteg palotát, templomokat, hatalmas épületeket, láttuk az elefántok hálószobáit, a királynő kiszáradt fürdőjét, a végeláthatatlan piacot és az egykori gazdagság minden apró nyomát. Elképzeltem magam előtt mindent. Nagyon tudtak élni, az már szentigaz." Tovább a blogba

Hamar Anna blogjára itt szavazhat!