Nincs ez másképpen Mongóliában sem, ahol a szovjetek kivonulása (1990) óta mind nagyobb méreteket ölt Dzsingisz kán kultusza. Egyre több fiúgyermek, de vállalkozások, utcák, a legkülönfélébb termékek viselik a nagy hódító nevét. Az egész ország dúdolja a legnépszerűbb mongol rockegyüttes, a Black Rose a mongol törzseket a XIII. század hajnalán egyesítő, államukat megteremtő Dzsingisz kánt dicsőítő dalait.

A szovjet fennhatóság alatt töltött közel hét évtized alatt szinte kiejteni sem volt szabad a nevét. Alighanem azért, mert a szláv népek igencsak gyászos emléket őriznek a tatárokról: az 1222-es, Kalka folyó menti ütközet alkalmával hat orosz nagyherceg holtteste maradt a csatatéren, s maga Msztiszlav Romanovics kijevi nagyfejedelem is fogságba esett. A történelmi sérelmeknél alighanem meghatározóbb volt a kommunista vezetés félelme, hogy a kán emléke felébreszti a mongolokban a nemzeti öntudatot, a törekvést a nemzeti függetlenségre. Az orosz történelemkönyvek csak mint vérszomjas fenevadról írtak Dzsingisz kánról, kiemelve, hogy a becslések szerint hódításai 40 millió halottat hagytak maguk mögött. A mongolok utólag ezt erős túlzásnak vélik. Nem is elsősorban hadvezéri erényeit emlegetik, sokkal inkább azt, hogy birodalmában mindenki szabadon gyakorolhatta saját vallását. Felépítette a hűbéres rendszerre épülő mongol államot, megalkotta annak első jogszabályrendszerét, amelyben meghatározta a nők jogait is. Messze megelőzte korát azzal is, hogy tiltotta a rabszolga-kereskedelmet, s olyan politikai intézményeket vezetett be, mint például a diplomáciai mentesség. Ez annál érdekesebb, mert a százezernél is több áldozattal járt turkesztáni hadjáratát éppen követeinek meggyilkolása miatt indította el. Nem alaptalanul jelentette ki tehát egy interjúban C. Cecenbileg történész, akadémikus, hogy: "Dzsingisz kán alakja erkölcsi alapkőként szolgálhat mindannyiunk számára."

Mongóliának ma talán minden korábbinál nagyobb szüksége van "a történelmi lelki támaszra", hiszen a szovjetek kivonulása óta eltelt évek alatt kifulladt a rendszerváltás lendülete, a gazdaság mind gyengébben teljesít, napról napra nő a munkanélküliség, egyre nyomasztóbb a szegénység, népbetegséggé vált az alkoholizmus, különösen a városlakók körében.

A nagy államférfiak emlékének unos-untalan felidézése, a történelmi dicsőség sulykolása kétélű politikai fegyver: a nemzeti önérzet erősítése rövid távon javíthatja a közhangulatot, ezáltal valamelyest a gazdaság teljesítményét is, ám ha pusztán a figyelmet kívánja a kormány ily módon elterelni a bajokról, az nagyon hamar visszaüthet.

Dzsingisz kán