Pánik és önelégültség

Nyilván lesznek olyanok (talán nem is kevesen), akik a kapuzárási pánik jelének tudják majd be a kormányfő ötéves adóreformcsomagját. Még akkor is, ha nálunk nagy hagyományai vannak annak, hogy mandátumuk vége felé a kormányokat egyszer csak elkapja a hosszú távú tervezés láza, és két-három ciklust átfogó grandiózus fejlesztési programokkal állnak elő; ezek végrehajtására - természetesen - ajánlják magukat a nyájas választópolgárnak. Orbán Viktor is például nem sokkal lelépése előtt döbbent rá, hogy egyetlen elkészült autópálya-szakasz avatásán sem vághatja a nemzetiszínű szalagot. Saját kompenzálására és a szavazók kábítására gyorsan telerakta ezért Magyarország térképét virtuális sztrádákkal. A szitán persze sokan átláttak; a dolgot a közvélemény a maga részéről elintézte annyival, hogy a kormányok nálunk már csak ilyenek.

Mindezekért is mulatságos Áder Jánosnak a mai Gyurcsány-bejelentés elé időzített felháborodása - miközben már csak egykori kormánya tapasztalatai alapján is pontosan tudja: a kormányok felhatalmazása kiterjed a hosszú távú tervezésre; más kérdés aztán, hogy ők terveznek, a választók pedig végeznek. Ami persze a legfigyelemreméltóbb Áder morgolódásában, az mégis inkább a sértettség és az önelégült magabiztosság. A sértettség, hogy a mostani kormányzat egyáltalán merészel kormányként gondolni a 2006 tavaszát követő napokra. És az önelégültség, amellyel közhírré teszi: az adóreform már a "következő polgári kormányra" marad. Áder ezzel előre iszik a medve bőrére, ami, tudhatná: nálunk veszélyes dolog. Hogy mást ne mondjunk: pártja 2002-ben még a választást megelőző napon is vezetett a közvélemény-kutatásokban. Mindettől függetlenül persze a Fidesznek minden oka megvan rá, hogy elégedetten szemlélje a dolgok alakulását, és kétségkívül jó előjelekkel várja a soros kampányt. Igaz viszont, hogy e kedvező startpozícióért magának a Fidesznek édeskeveset kellett tennie: a koalíció a saját erejéből dolgozta le magát a hetedik mennyországból a mostani alagsorig. Az elmúlt három évet nem a Fidesz nyerte meg, hanem a koalíció vesztette el, de nagyon. Annyira, hogy lassan az esélytelenek nyugalmával készülhet a következő megméretésre.

Ezért persze a koalíció magát okolhatja elsősorban. Így például a kormányzati munka gyengeségeiért, a száznapos program messze nyúló következményeiért éppúgy, mint a mostani száz lépés kuszaságaiért. És persze azért a naivitásért is, hogy választási kampányt próbálnak Gyurcsányék e programra építeni, miközben a kormányzati brainstorming végterméke mind alacsonyabb népszerűségi mutatókat produkál.

De ugyanígy nincs köze a Fidesznek a koalíciós belső bizalom megrendüléséhez sem. Hiszen ehhez az elnökválasztás dilettáns kezelése kellett a koalíciós partnerek részéről. Ráadásul válságos az MSZP és az SZDSZ belső állapota is. Az SZDSZ-nél erre utal egyebek között a parlamenti átszavazásoknak vagy a Demszky-problémának a kezelése. A szocialisták pedig alighanem még ennél is súlyosabb gondokkal küszködnek; mindenesetre a párt kívülről nézve szétesettnek, apátiába sülylyedt politikai alakulatnak tetszik e pillanatban. Különösen azok után nehéz komoly szervezetnek látni, hogy az elnökválasztási vereségnek igazán máig nincsenek gazdái. A kormányfő ezért aligha gondolhatja komolyan, hogy jó neki, ha ennyire egyszemélyes show-vá alakul át az MSZP választási hadjárata. Ilyen körülmények között igazi túlélési reményt a gondokkal való szembenézés jelentene Gyurcsányék számára. Ehhez az MSZP-kongresszuson hiányzott a bátorság, és - mint a távlati programokkal való bíbelődés mutatja - ez hiányzik azóta is. Így aztán Áder oktatóműsorai bármilyen viszolyogtatóak - és netán kontraproduktívak - legyenek is, azért végül is érthetőek.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.