Ezen a reggelen az ország olyan tájára utazott, ahol keveset beszélnek az emberek. Ahol a haragot tartó szomszédok együtt űzik el a kertből a betolakodót, hogy aztán újra évekig tartó némaságba burkolózzanak. Sárosdi egy régi ismerősét indult meglátogatni, egy vidéki egyetem professzorát, akivel valaha együtt diákoskodott. Az egyetem elvégzése után Sárosdi fölköltözött Budapestre, a diáktársa, a későbbi professzor vidéken, az egyetemen maradt. Évente egyszer találkoztak.

Kora reggel, még sötétben indult el a vonat, mire kikecmergett Budapest külvárosai közül, már derengett az ég alja. A párhuzamos síneken, az ellentétes irányban zsúfolásig telt személyvonatok zötykölődtek a főváros felé. A prózaíró a személyvonatok ablakainak halványsárga fényeit figyelte, és megint arra gondolt, hogy milyen jó utazni. Azután szemügyre vette a közvetlen közelében ülő útitársait: a középkorú, szikár, tanáros hölgyet, aki hunyorogva böngészett egy napilapot, valamint a hosszú hajú diáklányt, aki már az indulás előtt elmélyedt egy vaskos regényben. Sárosdi is előkészített egy könyvet, de nem volt kedve olvasni, félretette, és inkább az ablak mellett elsuhanó, lassan kivilágosodó tájat figyelte. Időnként elbóbiskolt.

Már a horizont fölött vöröslött a Nap felső pereme és a vonat messze elhagyta Budapestet, amikor a kalauz a jegyeket kérte. A prózaíró és a tanáros hölgy jegyeit rendben lévőnek találta, ám a hosszú hajú diáklánytól kért egy másikat is, mondván, ezen a gyorsvonaton a menetjegyen kívül helyjegy is szükségeltetik az utazáshoz. A diáklány olyan arcot vágott, mintha most hallott volna erről először, aztán közölte, hogy neki nincs helyjegye. "Semmi gond - így a kalauz. - Tőlem is megveheti" - a táskájába nyúlt, számlatömböt vett elő, és megcsörgette a táska oldalzsebében lévő pénzt. A diáklány a vaskos regény borítóját nézte, és azt mondta: "Nincs nálam pénz". "Tessék?" - kérdezte a kalauz. A diáklány megismételte az előbbi mondatot és újra kinyitotta a vaskos regényt.

A kalauz tanácstalanul körbenézett. A tanáros hölgy a napilapot böngészte, Sárosdi úgy tett, mintha nem figyelne. A kalauz megmondta a helyjegy árát (plusz a kötelezően kirótt büntetés), és megkérdezte a diáklányt, hogy tényleg nem tudja-e kifizetni. A diáklány föl se nézett a vaskos regényből. A kalauz hátratolta a fején a tányérsapkát, és hosszas magyarázkodásba kezdett arról, hogy mivel ez a gyorsvonat legközelebb ott áll meg, ahová a diáklány menetjegye szól, ezért nem tessékelheti le a következő állomáson, ám egy csekket természetesen meg fog írni, a rajta levő összeget nyolc napon belül be kellene fizetni, egyúttal pedig tudomásul venni, hogy a büntetés ez esetben magasabb, mintha most fizetné ki a helyjegyet a pótdíjjal együtt. "Sokkal magasabb" - tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett a diáklányra. A diáklány lapozott a vaskos regényben és újabb fejezetbe kezdett.

A kalauz nekilátott kitölteni a csekket, Sárosdi a szeme sarkából látta, hogy tényleg elég nagy számot ír rá. A kalauz a diáklány nevét és címét kérte. Kérdezte egyszer. Kérdezte kétszer. Harmadjára már vöröslő arccal, szinte ordítva kérdezte. A tanáros hölgy ekkor félretette a napilapot, és azt mondta, hogy ő kifizeti a diáklány helyjegyét (plusz a kötelezően kirótt büntetést). A kalauz mormogott valamit, megigazította a fején a tányérsapkát, a csekk helyett újra a számlatömböt vette elő. Megírta, aztán a tanáros hölgy kezébe nyomta a számlát. Amaz megnézte, mi áll rajta, majd ellenvetés nélkül fizetett. A kalauz átvette a pénzt, még egy pillantást vetett a vaskos regénybe burkolódzó diáklányba, és köszönés nélkül távozott.

"Kifizettem a helyjegyét" - fordult a tanáros hölgy a diáklányhoz és átnyújtotta a kalauztól kapott gyűrött papírt. A diáklány oda se nézett, elvette a számlát, betette a vaskos regény lapjai közé. A tanáros hölgy egy darabig a diáklányt figyelte, láthatóan várta, hogy mondjon valamit, de miután ez nem történt meg, vállat vont és megint elővette a napilapot. A Nap korongja immáron teljes egészében föltárulkozott a horizont fölött, és a prózaíró a napsugarak fényében látta, hogy a diáklány arcán, a hosszú hajszálak takarása mögött kövér könnycseppek gördülnek alá. Sárosdi papír zsebkendőt adott a diáklánynak, aki megtörölte vele az arcát és a szemeit, majd azt rebegte a vaskos regény lapjai felé: "Köszönöm". A prózaíró és a tanáros hölgy összenéztek, aztán Sárosdi hátradőlt az ülésen, és csöndes mosollyal az arcán gyönyörködött az új nap kezdetében.