Velez Zoltán sohasem beszél csupán a mezőgazdaságról. Amint mondja, a mai mezőgazdasági termelés olyan mértékben különbözik a hagyományostól, hogy vétek ugyanazzal a névvel jelölni. Kérdezve példálózik: mit jelenthet légkondicionált vezetőfülkéjű gépben ülő ember számára a föld szaga? Megtévesztőnek tartja a mezőgazdaság szó divatos megfelelőjét, az agráriumot is. Az agrárstratégiát csak azért említi, hogy jelezze: nincs értelme olyasmiről beszélni, ami nincsen. És már itt is a leginkább aktuális probléma: a gabona-túltermelési válság. Most természetesen megint megy a kapkodás, mondja. Búza- meg kukoricaraktárak kellenek mindenáron. És építenek, ahol csak tudnak, aki kapja, marja alapon. Lehetőleg minél gazdaságtalanabbul. Ma persze jól jár az is, aki építtet, meg az is, aki épít. És büszkélkedünk olyan tárolókkal, amelyek hosszabb távon biztos ráfizetést jelentenek. Erre egyetlen fillért nem volna szabad adni. Feléljük azt a pénzt, amit fejlesztésre kellene költeni. Ami ugyanis most megy, az nem fejlesztés. A világban ma milliótonnás tárolók épülnek, lehetőleg kikötőkben, illetve azok közelében. Gépek forgatják, szellőztetik a gabonát, amelyet naponta vizsgálnak laboratóriumok, és természetesen feldolgozókkal, tápkeverőkkel, minden szükséges szolgáltatással fel vannak szerelve.

Az 1980-as években, amikor a Sárszentmihályi Állami Gazdaság igazgatója volt, kétszer küldték ki Velez Zoltánt tanulmányútra Amerikába. Máig összesen hatvannégy országban járt. Megtanulta: mindenütt figyelni kell. Mostanában nagyon figyeli Romániát. Már csak azért is, mert kisebbik fiát a kolozsvári egyetemre járatja. Halálos bűn ezt az országot lebecsülni és csupán a nemzeti kérdés rettenetesen torzító szemüvegén át nézni, figyelmeztet. Hiszen Románia lehet öt-tíz esztendő múlva a térségben a leginkább versenyképes konkurensünk. Gabonatermelő képessége például hasonló, mint a mienk. Ámde jóval kedvezőbb az ország földrajzi fekvése. Vannak tengeri kikötői, tehát közelebb van a piachoz. Ezentúl az sem lehetetlen, hogy rövid időn belül a termelés hatékonyságában is lemaradunk mögötte. Nálunk még hét év haladék van arra, hogy a külföldiek földet vásárolhassanak. Romániában viszont már jelenleg sincsen akadálya, hogy külföldi gazdasági társaságok földtulajdonosok lehessenek. Hét év igen nagy idő, előfordulhat, hogy nem tudjuk megakadályozni, hogy a határ túloldalán hamarabb jöjjenek létre agrárinnovációs központok, mint ideát. Trianonból ma nem az a tanulság, hogy minden év június 4-én átkozódni kötelező egy majd százéves, megmásíthatatlan döntés miatt. Hanem az például, hogy a határ túloldalán olyan városok találhatók, amelyek a múlt század elején is az ipari, a kereskedelmi és a kulturális fejlődés központjai voltak. Nincsen ez másként most sem. Arad, Nagyvárad, Temesvár roppant gyorsan fejlődik. Egyetemeiken sok tízezren tanulnak, és összehasonlíthatatlanul többen szereznek műszaki diplomát, mint a kelet-magyarországi felsőfokú tanintézményekben. Az odaát létrejövő tudáspotenciálnak hatalmas tőke- és munkaerővonzó ereje lehet rövid időn belül. Előfordulhat, hogy nagy meglepetésünkre a Bánság, a Partium lesz Kelet-Magyarország Nyugatja, ahová majd a felesleges magyar munkaerő áramlik, előfordulhat, hogy az autópályáinkat a román áruknak építjük. Ha pedig valaki Burgenlandot említi, ahová még a nagyon fejlett Győrből is szívesen mennek a magyarok dolgozni, akkor rossz párhuzamban gondolkodik. Mert igaz, hogy Burgenland Ausztriának kevésbé fejlett része, de gazdasága dinamikusan növekszik, és ami a leglényegesebb: társadalma nem roncstársadalom, mint Kelet-, Délkelet-Magyarországé. Ha tehát az történik, hogy a magyar határ túloldalán, Romániában épülnek ki a nemzetközi tőke számára fontos mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, szellemi centrumok, s velük a profit-, illetve az adótermelő képesség, ez a tőke átlép a keletmagyar területeken, amelyek megmaradnak skanzennek, de nem a régi, paraszti élet, hanem a roncstársadalom skanzenjének.

Hogyan jött létre ez a roncstársadalom? A problémát Velez a szaktudás oldaláról közelíti. Visszaemlékezik arra, amikor ő 1976-ban a Bodakajtori Állami Gazdaságban dolgozott gyakornokként. Ott még találkozott a régi uradalmi cselédekkel és ivadékaikkal, a mezítlábasokkal, ahogyan a faluban nevezték őket. A falu ugyanis sohasem szűnt meg nagyon tagolt világnak lenni. Voltak csizmások, bakancsosok és mezítlábasok. És voltak csizmás, bakancsos és mezítlábas kocsmák meg szövetkezetek is. A termelési ismeretek is egyenetlenül oszlottak meg.

A rendszerváltás idején a politika felbiztatta az embereket, hogyha megszűnik a nagyüzem, nagyszerű jövő vár rájuk, álljanak tehát a saját lábukra. Nem mondta nekik senki, hogy a modern termeléshez olyan szaktudás szükséges, amivel kevesen rendelkeznek.

Velez Bábolna példáján mutatja meg, milyen volt a magyar vidék helyzete és milyen ma. A Burgert-féle gazdaság az 1970-1980-as évek fordulóján a világ legnagyobb baromfiipari cégei közé tartozott. Termékeiből a Szovjetunión túl szállított Indiába, Irakba, Algériába, Tunéziába. Ezek az országok valójában politikai piacok voltak. Igaz, Bábolnán óriási tudás halmozódott fel, noha a bábolnai csirke genetikai alapja nem magyar termék volt. Ami sikert hozott a gazdaságnak: 1. A zseniálisan és agresszíven érdekérvényesítő menedzser, Burgert Róbert. 2. A politikai akarat és háttér (ami azt is lehetővé tette, hogy az említett országokba exportáljunk). 3. A magyar gazdasági hírszerzés.

Gazdasági hírszerzés persze mindenütt van ma is, volt a Szovjetunióban is. Amíg azonban a megszerzett információ ott elfecsérelődött, nálunk tudássá halmozódott. Ugyanis Magyarországon kifejlődött egy hatalmas agrobiznisz. Vegyi üzemeink műtrágyát és növényvédő szereket gyártottak. A mezőgazdasági gépeket javarészt az Egyesült Államokból és Nyugat-Németországból importáltuk. Voltak kitűnő saját gabonafajtáink, ezekből exportáltunk, de a legjobb külföldi fajtákból importáltunk is. A különböző termékekre szakosodott agrár-rendszergazdaságoknak dolgozó vidéki emberek megtanultak ipari módon dolgozni. Ez persze specializálódással járt. Aki például tíz-tizenöt éven át negyvenkét naponként felnevelt a háztájijában tíz-tízezer csirkét, az leginkább kivételképpen értett máshoz. Így szakadt rá a rendszerváltás. A fordulat rengeteg olyan embert talált földközelben, akinek nem volt és máig nincsen megfelelő szakképzettsége.

Hogy miként fest a vidék roncstársadalma, arról hosszan tud Velez Zoltán beszélni. Hogy miként lehetne attól megszabadulnunk, arra nézve is van elképzelése. Azt mondja, hogy a lehető leghamarabb el kell döntenie a politikának, hány elnéptelenedett falut kíván látni ebben az országban. Ezer vagy ötszáz Gyűrűfűre van szükségünk, esetleg egyet sem akarunk. Meg kell mondani, mi a társadalmi érdek. Ehhez azonban tudni kell, hogy például a szántóföldi növénytermesztés évente összesen 90 napra ad munkát az azzal foglalkozóknak. Annak is, aki ezer hektáron gazdálkodik, meg annak is, aki tízen. Eldöntendő, hogy mit csináljanak ezek az emberek az esztendő egyéb időszakaiban. Ma már senki sem emlékszik rá, hogy a Kádár-rendszerben a mezőgazdaság kultikus ágazat volt, mondja Velez. Annak kellett lennie, mert az egyetlen volt a szocialistának mondott világban, amely nem csupán a hazai lakosságot látta el bőségesen, hanem exportra úgy termelt, hogy egy ideig el tudta fedni az ipari válságot. A mezőgazdasági nagyüzem megszűnt, a kultusz megmaradt. A korábbinál jóval torzultabb formában. Ma úgy hívják, magyar kenyér, magyar föld. Ez a kultusz azonban nem tartható fenn tovább. Magyarország nagyon kicsi. Ma azért kell küzdeni, hogy rajta maradjunk a világ gazdasági térképén. Nem a nálunk gyártott autókról fog az ország az embereknek eszébe jutni. De nem is az itt előállított élelmiszerekről, ha azok nem magyarok lesznek. Szerencsére vannak örvendetes spontán jelenségek. Ilyen, hogy a hazai nagytőke lát fantáziát a mezőgazdaságban. Örvendetes, hogy immáron terítéken van egy 2-3 milliós kapacitású, hazai tulajdonú sertésvágóhíd terve. Persze elképzelhető, hogy nagy, külföldi tulajdonú állattelepek, vágóhidak jönnek létre nálunk. De akkor a tőkejövedelem nem a miénk, csak a munkajövedelem, na meg persze a környezetterhelés. Szűkülnek az agrárértelmiség lehetőségei is. A termelési kultúra globalizációja felbontja a munkakultúrát is: az egyik helyre a kreativitás, a másikra az alacsonyabb szintű tevékenység jut. És csak a kreatív tevékenység képes a magyar terméknek hírnevet szerezni. Olyan világban élünk, amelyben egyetlen francia vagy amerikai bor piacra való bevezetésére többet költenek, mint amennyi a magyar borászok összbevétele.

A legfontosabb kérdés azonban Velez Zoltán szerint az, hogy mi lesz a magyar tájjal. Ezért nem beszél vidékről meg mezőgazdaságról, mert úgy véli, tájban kellene gondolkodnia az országért felelős politikának. Nincs ebben semmi új, mondja, hiszen például az osztrákok harminc esztendeje rájöttek, hogy ez a teendő. Rengeteg pénzt fektettek az osztrák tájba. Rengeteget a tudásba. Emberek százezreit képezték, képzik ma is, illetve átképzik, hogy meg tudják őrizni, sőt még szebbé, még vonzóbbá tudják tenni az osztrák tájat. Mert felismerte a politika: az osztrákok által leginkább eladható, nekik valóban hírnevet jelentő termék Ausztria. Nálunk a politika úgy tesz, mintha a magyar vidéken minden rendben volna, az ottani emberek tudása megfelelő volna bármiféle feladat megoldására. Így azután a rendszerváltás óta az a fő kérdés a politika számára: hány parasztot kell megmenteni. Mostanában erre a reménytelen tevékenységre évente több mint 300 milliárd forintot fordít a költségvetés. Ausztriában régóta így kérdeznek: hogyan lehet az ország képét vonzóbbá tenni? Hogyan lehet a tájat egészséges állapotban tartani? Velez szerint, ha mi is így gondolkodunk, ha azt akarjuk, hogy Magyarország legyen a legkelendőbb termékünk, akkor például a következő kérdések adódnak: hogyan lehet Bécsből biciklivel eljutni a Tisza-tavon keresztül a Hortobágyra és a Felső-Tiszához? Hogyan lehet a Fertő tótól lovon eljutni Bugacon keresztül a Körösökhöz? E feladatok megoldása sok mindent feltételez. Azt, hogy tudjuk, az ide jövő turisták a szabadidejük minden percét szeretnék hasznosan tölteni. Azt tehát, hogy a kiszolgálásnak, a falu- és ökoturizmusnak teljesen új tudásalapját, erre alapozva olyan rendszerét kell megteremteni, amely végtelen precizitással működik. Azt például, hogy a hobbiállattartást, a vendéglátást és a könyvelést egyforma természetességgel végző emberekre van szüksége a magyar vidéknek. Azt például, hogy az építendő bicikli- és lovastúra-utak és hidak egyszersmind a mezőgazdasági termelés útjai és hídjai is legyenek. Innen nézve persze a mezőgazdaság nem csupán növénytermesztést és állattenyésztést jelent, hanem erdő-, rét-, legelő-, vízgazdálkodást éppúgy, mint a magyar táj vizuális megtervezését.

Magyar táj magyar termékkel. Ez lehet a záloga annak - mondja Velez Zoltán -, hogy rajta maradunk a világ gazdasági térképén. Ez lehet a záloga annak, hogy nem néptelenedik vagy nem "gettósodik" el falvaink többsége. Közben persze folyton figyelnünk kell. Például arra, hogy Románia - benne Erdély - turistavonzó képessége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Magyarországé.