Ó, a verseny nagyon fontos, ez az evolúció alapja is! Minden élőlény, legyen az illető egy derék fa vagy egyszerű emlős, egész életében verseng a fajtársaival. Annak a leszármazottai lesznek többségben és emlékeznek meghatottan vissza majd ősükre, aki gyorsabban, hamarabb és többet szerez saját magának és ivadékainak. Több táplálékot, vizet, búvóhelyet, nőstényt vagy bármi más fontos erőforrást. Vannak persze kivételek, az egy bolyhoz tartozó hangyák nem eszik el egymás elől a finom falatokat, hanem mindent elosztanak, ha két hangya találkozik, akkor az, amelyiknek több van a gyomrában, ad valamennyit az éhesebb társának. Az egyedi versengés a hangyáknál ki van kapcsolva.

Bármilyen meglepő, az ember is a különös kivételekhez tartozik. Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok, még derekasan versengenek, bár itt-ott már megjelennek különös eltérések a szabálytól, de nem ezekről akarok most értekezni, megtalálhatják ezt minden etológiakönyvben. Az emberrel az a furcsa dolog történt, hogy viselkedésevolúciója során feltalálta a közösséget. Az emberi közösség abban különbözik, mondjuk, a csimpánzcsoportoktól, hogy a közösséghez tartozó ember együttműködik társaival, táplálékát, erőforrásait hajlandó társaival megosztani és szükség esetén hajlandó a saját egyéni érdekeit a közösség érdekei mögé sorolni. Különös tulajdonság ez, és még nem is jutott el a hangyáknál megfigyelhető szintre, mert van versengés a közösségekben is, csak nagyon, nagyon szelíd, ahhoz képest, amit rokonainknál tapasztalunk. A közösségi életforma óriási előnyökkel járt. Lehet, hogy aki a nyilat, vagy a kereket feltalálta egy kicsi, vézna emberke volt, aki saját maga még egy nyulat se tudott elfogni, mindig a nagy erős társai adtak neki a zsákmányból, de amikor megszületett a találmánya, akkor azt az egész közösség, azok is, akik esetleg soha életükben nem lettek volna képesek ilyesmit kitalálni, hasznosította, így a feltaláló sokszorosan meghálálta a közösség gondoskodását. Az ősi közösségek persze jórészt eltűntek és az egyének közötti versengés az individualista társadalmakban egyre fontosabbnak tűnik, mégis állíthatjuk, hogy a verseny csak egyike a különböző társadalmi mechanizmusoknak és miután az erőforrások egy részének közös elosztása, a költségvetés még nem ment ki a divatból, nagyon megfontoltan kell szabályozni a versengést és persze az elosztást is.

Csak néhány konkrét példát! Majd egy hónapja, hogy a gazdasági miniszter kioktatta a Tudományos Akadémiát arról, hogy miként kell a kutatásokat támogatni. Természetesen úgy, hogy csak a versenyképes, eredményes kutatások kapjanak pénzt. Az Akadémia a vállát vonogatta és morgott, a miniszter néhány nap múlva nem pontosan úgy gondolta, az Akadémia megértő volt, az ügy befejeződött. Csak az nem tisztázódott, hogy a miniszter semmit sem ért a kutatások támogatásához, vagy ért ugyan csak ezt más célok érdekében gondosan eltitkolja.

Édes Istenem! Boldogult Zsdanov elvtárs, ha jól emlékszem: "Írók, írjatok remekműveket!".

Aranybogaram, Miniszter úr! Ez nem így működik se akkor, se most, se ott, se itt, sehol! Pontosan ki lehetne számolni, hogy egy-egy remekműre hány közepes, hány gyenge és hány pocsék alkotás jut. Ha csak egyet, a legjobbat, amely meg se született még, támogatnánk, akkor évszázadok alatt születne egy jó is, ha több százat pénzelünk, akkor esetleg már tízévente, ha meg mind a tízmilliónyian elkezdenénk írni, akkor lehet, hogy évente öt remekmű is akadna, csak éppen a támogatásba belegebedne az ország. A konkrét probléma tehát a szelekciós alap mérete. Ha gyorsan kell az eredmény, és sok pénzem van, akkor széles alapot csinálok, sok alkotót támogatok, hamar jön a kívánt eredmény. Kicsi pénzből meg kevesebbet, és nem siránkozok azon, hogy ezek nem is igyekeznek. Ezt egyébként az akadémia pontosan tudja, évszázados gyakorlata van benne, meg lehet tőle kérdezni, és akkor nem tesz pikírt megjegyzéseket. Ahhoz, hogy legyenek jó kutatási eredmények, nemcsak egy-két már sikeres kutatót kell támogatni, persze azokat is, de sokkal fontosabb a kutatás támogatása, hogy legyen hely a kicsi vézna szemüveges biokémikusnak, akit egy darabig esetleg a kollégái is lenéznek, de majd egy ihletett pillanatban ő jön rá arra a nagyon fontos, versenyképességünket növelő fene nagy felfedezésre. Ha nincsenek hozzáértő kollégák, iskolák, intézmények, hogyan alakulhat ki olyan tudományos légkör, amiben tényleg értékes eredmények születnek? Emlékszem, még a hatvanas években éppen Amerikában voltam, amikor a Princetoni Egyetemen az egyik fizikai tanszékről egy disszidens orosz fizikust kívánt az adminisztráció elbocsátani, mert öt éve egyetlen publikációt sem írt. Nem publikál, tehát nem dolgozik, ne is egyék. A legrangosabb fizikai folyóiratban tiltakozott tizenöt kitűnő amerikai fizikus, mert igaz, hogy az illető nem publikált, de szellemi központja az intézetnek, a délelőtti közös teázáskor rengeteg ragyogó ötletet mesél el, amelyek egy részét a kollégái kipróbálják, megcsinálják, és kitűnő publikációkat írnak belőle. Tessék a mi ötletgyárunkat békén hagyni, írták.

A gazdaságot se hagyom ki a példák közül, hátha akkor a miniszter úr is megérti. Úgy a hatvanas évek táján, amikor a csirkegyárakat feltalálták és alkalmazni kezdték a világon mindenhol, még nálunk is, Franciaországban a következő szisztéma indult el. A csirkegyár az úgy működött akkoriban, hogy jó sok pénzből létrehoztak egy gyorsan növekedő hibridek előállítására alkalmas tyúktelepet, itt van a tenyészanyag, és a kikelt naposcsibéket, sok ezret, egy-egy "neveldébe" szállították, ahol rendkívül pontosan kidolgozott zárt technológiával etették, nevelték az állatokat kilencven napig. Ezalatt azok elérték az előírt egy kilogramm körüli méretet és az előre megadott napon már mehettek is a feldolgozóüzembe. A neveldébe pedig három nap múlva a szükséges takarítás után már jött is a következő naposcsibeadag. Világos, hogy a rendszer akkor eredményes, versenyképes, ha minden részletében pontosan működik. A feldolgozó azonos súlyú csirkét vár, napra pontosan, a csirkék nem lehetnek betegek, nem lehet, hogy valamiért nem kaptak időben enni, mert akkor kisebb lesz a súlyuk. Ipari pontosságú nevelési technológia szükséges. A tyúktelep egy vállalat, amely a naposcsibéket szerződések alapján egyéni vállalkozóknak, francia parasztoknak szállította. Egy ilyen rendszer csak akkor működik, hangsúlyozom még egyszer, ha mindenki abszolút pontosan végzi a munkáját. Hol lehet annyi francia parasztot találni, aki alkalmas erre a feladatra?

Bizonyára a versenyképeseknek kell csak szerződést adni. Nem, Miniszter úr, nem ilyen egyszerű a dolog, a tanulópénzt itt is meg kell fizetni. Nagyon okosan és eredményesen, szelekciós alapot hoztak létre. Az első évben ötszáz vállalkozóval szerződtek, és előre megmondták, hogy a rákövetkező évben már csak kétszázzal fognak és a negyedik évben már csak ötvennel, az ötven legjobbal, akiknek persze négy év alatt lehetőségük lesz a tanulásra, a fejlődésre. És bizony négy év múlva a tizedannyi vállalkozó, ha jól emlékszem, háromszor annyi csirkét állított elő, mint induláskor az ötszáz.

Nos, ezt nevezik a versenyképesség fejlesztésének, ott, ahol értenek is hozzá.

Az elmondottakat még azzal kell kiegészítenem, amivel a politikai kommunikációban persze soha sem találkozom, hogy nem lehet mindenki versenyképes. Ha ötven versenyképes csirkeneveldét akarok kifejleszteni a fenti példa módján, ennek az ára négyszázötven csőd. Négyszázötvenen nem bírták az iramot, befektettek, dolgoztak, mégis kiestek, mert nem kerültek a legjobb ötven közé. Aki a versenyképességről szaval, az jegyezze meg azt is azért, hogy itt nem babra megy a játék, sokan fognak ebbe belerokkanni. És talán a komplexebb fejlesztés, ahol legjobbak is lesznek, meg a versenyben alulmaradtak se halnak éhen, méltóbb egy országnyi közösséghez.