Például ki az a Marek Penksa? Nyilvánvalóan ügyes játékos. De inkább a tárgyalóasztalnál, mint a pályán, mert ha nagyon megvakarjuk a fejünket, akkor is csak annyi ugrik be róla, hogy a múlt idényben időnként feltűnt a bal oldalon, és sokáig, nagyon sokáig méretes szakálla volt, tudniillik megfogadta: akkor borotválkozik, ha gólt rúg.

Rúghatta volna kettesével is a gólokat, de nem rúgta (sőt); adhatta volna szériában a gólpasszokat, ám nem adta. Konkrétan olyan játékos lett, aki Szlovákiából átruccanva - leszámítva a kezdeti, Dunaújvárosban megtett biztató lépéseit - eltűnt az amúgy sem kitűnő színvonalú mezőnyben: az osztályzatok alapján nem fért fel a Nemzeti Sport 156-os listájára, vagyis az utóbbi időben arra is engedélyt kellett volna kérnie, hogy kivihesse az ásványvizes palackokat a kispadhoz.

Ellenben Marek Penksa nyakán a dühtől lassan kidagad a verőér.

Ő - bármennyire semmilyen labdarúgó lett is - jó ideje csak várja, hogy kifizessék neki azt a pénzt, amely e szerény teljesítménynek is fölöttébb szép ellentételezése, s amelyet a szezon elején feltehetőleg blöffölő klubvezetők széles mosollyal ígértek meg neki. És itt jön a képbe a Ferencváros, amelyből közepes képességű, de természetesen "zöld-fehér szívű" labdarúgók evakuálnak szanaszét a bajban, és amelynek vezetősége az utóbbi időben folytatólagosan elkövetett klubrombolást hajt végre, ritkán látható bohózat-, melodráma- és kabaréelemekkel.

Marek Penksa - miként azt a sportnapilap megírta - az UEFA-hoz fordul, ha nem fizetik ki.

És az a poén, hogy alighanem neki van igaza.