Fájdalmas a búcsú. Talán ez magyarázza, hogy Chirac elnök és Schröder kancellár annyi szamárságot beszél össze mostanság. Amikor a ratifikációs folyamat folytatására szólítanak fel, arra kérik a parlamenti vagy népszavazásra készülő tagországokat, döntsék el, szerették volna-e azt az alkotmányt, amit most már a francia és a holland népszavazás után biztosan nem kaphatnak meg. A jogszabály ugyanis csak akkor hatályos, ha mind a 25 tagország ratifikálja. Egyébként pedig, ha addig szavaztatják állampolgáraikat, amíg a számukra megfelelő eredmény ki nem jön, saját demokratikus meggyőződésükről állítanak ki szegénységi bizonyítványt. Némi túlzással azt mondhatnánk Brecht után szabadon: ha a nép nem dönt helyesen, akkor feloszlatjuk a népet, és újat választunk.

A Nagy Tervnek két ki nem mondott célja volt: az európai szuperhatalom létrehozása, valamint az európai integráció motorjaként emlegetett francia-német tengely politikai tehetetlenséggel súlyosbított gazdasági hanyatlásának palástolása.

Az elsősorban francia ihletésű Nagy Terv szerint egy alkotmánnyal, államfővel és külügyminiszterrel rendelkező, 450 millió lakosú unió, amelynek az USA-val összemérhető GDP-je van, nagyhatalomként adhatná el magát a világfórumokon. Ez az elképzelés azonban már fogantatása pillanatában halott volt; Európa ugyanis távolról sem egységes. Egy európai elnök vagy külügyminiszter nem lenne képes 450 millió európai állampolgár nevében fellépni. Ebben a 450 millióban ugyanis benne foglaltatik az angolok történetileg más víziójú, ezért a francia-német tengelytől eltérő álláspontja, a francia és német törekvésekkel szemben mindig bizalmatlan skandinávok óvatossága, nem beszélve "a rosszul nevelt" kelet-európaiakról.

Ám igazából az európai gazdaságok teljesítménye, az európai szociális modell csődje teszi nevetségessé a nagyhatalmi ambíciókat.

Európa nyugati részében a gazdaságok betegek. Betegségük neve versenyképtelenség. Az európai gazdaságok átlagos növekedési sebessége az amerikainak durván a fele, a kínainak és az indiainak kevesebb mint a negyede. Az átlagot erősen lehúzza a francia, német, olasz teljesítmény. Ezek a gazdaságok - a spanyollal együtt - két számjegyű munkanélküliséggel, merev munkaerőpiacokkal, drága és a demográfiai realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyó társadalombiztosítási rendszerekkel működnek. Legalább ennyire aggasztó Európa lemaradása az információtechnológiában. Nyoma sincs az európai Microsoftnak, Ciscónak, Yahoo-nak vagy Google-nak. Az európai kereskedelmi kamarák nemrég készült becslése szerint az európai kontinens nemzetgazdaságai a fejlettség tekintetében harminc évvel maradtak el Amerika mögött. A 2000-ben nagy dérrel-dúrral beharangozott lisszaboni agenda, mely szerint Európa az évtized végére az USA-val és Japánnal összemérhető technológiai nagyhatalom lesz, mára már a dokumentum szerzői szerint sem ér többet, mint a papír, amire írták.

Ez nem meglepő.

Az agyonszabályozott pénzügyi és munkaerőpiacok megölik az innovációt. A francia és a német versenyképtelenség még inkább szembetűnő a dinamikusan fejlődő Kelet-Európa és a nyolcvanas években magához tért Nagy-Britannia növekedése mellett. Az egyetlen megoldás, amit a francia és a német politikai elit kitalált, az, hogy az Európai Unió fejlődő részeit igyekeznek lefékezni, vagyis a versenyképes adókörnyezetből és motivált munkaerőből származó előnyüket szabályozással csökkenteni. A trójai faló szerepét töltötte volna be az alkotmány; melyből minden, de mindennek az ellenkezője is következhet. Az írott szöveg lehetőséget biztosított volna a regulációra hajlamos brüsszeli bürokrácia számára arra, hogy az Európai Unióban liberalizált gazdaságok előnyét szabályozásokkal gúzsba kösse. Az alig leplezett stratégiai cél az volt, hogy - a hetvenes években divatos közgazdasági elképzelések szerint - a 450 milliós piac által támasztott kereslet elegendően nagy belső piacot hozzon létre ahhoz, hogy protekcionizmussal megvédhesse Európa polgárait a globalizáció káros hatásaitól. S hogy mi a káros, azt természetesen a brüsszeli bürokrácia dönti majd el.

Persze balgaság lenne azzal áltatni magunkat, hogy a francia és holland állampolgárok belátták volna a nagyhatalmi törekvések abszurditását vagy a jóléti modell álnokságát. A franciák és a hollandok nem egyformán ugyan, de az európai projektet formáló ellenőrizetlen brüsszeli bürokrácia, a kelet-európai bővítés és a kudarcot vallott euró ellen szavaztak.

Az Európai Unió polgárai és a brüsszeli hivatalnokok között óriási demokratikus szakadék tátong. Nemleges szavazataikkal a népszavazások résztvevői azt fejezték ki a legvilágosabban, hogy elegük van a brüsszeli arroganciából, abból, ahogy szabályozni kívánják az élet minden területét: a virágszár hosszától egészen addig, hogy mennyit dolgozhatunk és mennyiért, és hogy milyen zsírtartalmú tejet ihatunk. Nyugat-Európa polgárainak elegük van abból a politikai elitből, amely rájuk erőltette a közös pénzt és a keleti bővítést anélkül, hogy ezekről megkérdezték volna őket, s mely most egy megemészthetetlen dokumentummal akarta mindezt szentesíteni.

Ne áltassuk magunkat: mindkét népszavazás, de különösen a francia, erősen Kelet-Európa-ellenes volt. Ez sem meglepetés. Az európai politikusok néhány héttel a népszavazás előtt elnapolták a döntést az európai szolgáltatási versenyről, hogy a francia szakszervezetek kedvében járjanak. Mindhiába. A francia népszavazás nagy mumusa a jelképpé vált lengyel vízvezeték-szerelő és az alulképzett magyar építész lett, akik romba döntik majd a francia jóléti államot, mert elveszik a "jól nevelt" franciák kenyerét. (Senkit nem zavar különösebben az a tény, hogy Franciaország nem is liberalizálta munkaerőpiacát a csatlakozó kelet-európaiak számára.) Túl a gyakran ízléstelen és együgyű érvelésen, az igazság az, hogy a kontinentális Európa nosztalgiával gondol a régi szép időkre, amikor még állt a berlini fal, és nem kellett mindenféle keleti népséggel vesződniük.

Franciaország és Hollandia szavazói - és ezzel koránt sincsenek egyedül a kontinentális Európában - komolyan aggódnak a globalizáció miatt. Úgy látszik, semmi kedvük feladni a hidegháború éveiben (egyébként amerikai védőernyő alatt) létrehozott jóléti államaik nirvánáját. Eszük ágában sincs szembenézni az új kihívásokkal, Kína és India világgazdasági színre lépésével, valamint a versenyképes amerikai gazdasággal. Inkább a homokba dugják a fejüket, és elvárják kormányaiktól, hogy védjék meg őket a globalizáció ártalmaitól. Politikai elitjük pedig úgy viselkedik, mint az az üzletember, aki felemeli az árat, amikor nem megy az üzlet.

Az euró különösen a holland választók szemében volt szálka, de ha csak erről rendeztek volna népszavazást, annak eredménye más országokban sem lett volna sokkal jobb. A közös pénz ugyanis mindenkinek gondot okoz. Ez a gazdaság logikájából következik. Gondoljuk csak meg: lehet olyan kamatlábat találni, amely minden gazdaságnak jó? Ez kicsit olyan, mintha mindenkire egyforma cipőt kényszerítenének. Nem csoda, hogy az euróövezet növekedési rátája a közös pénz megjelenése óta folyamatosan az európai átlag alatt van 1,5-2 százalékkal. A legnagyobb országokban ez rendkívül magas munkanélküliséggel párosul (Franciaországban 10, Németországban 12, Spanyolországban 17 százalékos a munkanélküliség). Az eurót nem tette népszerűvé az sem, hogy a hozzá szükséges fiskális fegyelmet megalapozó növekedési és stabilitási egyezség csúfos kudarcot vallott. Éppen a két nagy, Franciaország és Németország rúgta fel, mégpedig büntetlenül. Ez joggal dühített minden kisebb tagállamot.

Tudjuk, hogy az euró bevezetésének nem gazdasági, hanem politikai indokai voltak. A közös pénz megjelenésének ugyanis minimális előfeltétele az áruk, a szolgáltatások, a tőke- és a munkaerő-piacainak integrációja. Miután a szolgáltatások integrációját éppen most jegelte az Európai Bizottság - mindenekelőtt azért, hogy a francia választókat ne rémítsék el túlságosan -, e szektorok egységes piacának kialakulása kérdésessé vált. A népszavazásokon elemi erővel elutasított és a német parlamentben bírált tőkeáramlás csak korlátozottan jöhet létre. Ami pedig a munkaerőpiacot illeti, nem gondolhatta senki komolyan, hogy az athéni munkavállalók tömegesen Stockholmban keressenek állást. Európa másképpen működik: az európai hagyomány része a soknyelvűség mellett az, hogy a többség a szülőföldjén igyekszik boldogulni.

Nem meglepő, hogy Olaszországban és Hollandiában mind többen vetik fel a közös pénz feladásának gondolatát. Az euró iránti bizalmi válságot persze nem a két sikertelen népszavazás váltotta ki, de ezek kudarca semmiképpen sem oldotta föl. Ezért a pénzügyi piacok nem számíthatnak egyhamar az eurózóna növekedésére.

Itt az ideje, hogy Kelet-Európa is elgondolkozzon. A régió politikai vezetői eddig önként és dalolva követték a francia-német integrációs politikát, és az eurózónába való bejutást az egyik fő gazdasági célkitűzésnek tekintették. Erre nincs igazán okuk, mert Kelet-Európa a globalizált világban ma is versenyképes. A posztkommunista átalakulás történelmi szemszögből nézve rendkívüli sikerességét elsősorban annak köszönhetik, hogy nem a múlt század hetvenes éveinek lejáratott gazdaságpolitikáját folytatták, hanem alacsony adókra és korlátozott állami részvételre épülő, növekedésbarát gazdaságpolitikával sikeresen alkalmazkodtak a világgazdasághoz.

Az alkotmány bukása lehetőség arra, hogy az integrált "politikai Európa" helyett egy nyitott "kereskedelmi Európa" szülessen. Egy szabad versenyen és piacgazdaságon alapuló Európában az új tagországoknak jó esélyük van arra, hogy megszüntessék a kontinens két része között évszázadok óta meglévő életszínvonal-különbséget. A viszonylag jól képzett, áldozatokra is hajlandó munkaerő és a versenyt bátorító gazdaságpolitika lehetőséget adhat a gyors felzárkózásra.

A tét Európa egésze számára sem kicsi, mert bizonyságot adhatna arról, hogy Nyugat-Európa huszadik század elején elindult hanyatlása nem sorsszerű. Az alternatíva pedig az, hogy olyan Európát hagyunk utódainkra, ahol ükunokáink karrierjének csúcsa az lesz, ha pincéri vagy táncosnői állást kapnak Sanghajban.

A szerző a Hayek Társaság elnöke