- Egyértelmű-e a múlt heti brüsszeli csúcs után, hogy Nagy-Britannia külön utakat jár az EU-ban?

- Nem állítom, hogy mindent le akarnának állítani, de tény, hogy az integrációs folyamatok visszafogására törekszenek. Úgy vélik: már éppen eleget integráltunk. Meg akarnak maradni az európai gazdaság bizonyos fokú harmonizálásánál, s nem pártolják a fokozottabb politikai együttműködést. Lehetőség szerint ki akarják emelni a közös politikák köréből a mezőgazdaságot, mert nemigen profitálnak belőle. Saját tapasztalatomból is mondhatom, hogy a briteknek nincs európai elkötelezettségük. Ők ezt az egészet igen gyakorlatiasan kezelik: mit tudunk kihozni belőle, ami nekünk jó? Ennyi. Az a felfogás, hogy az európaiságnak van valami, ezen túlmutató tartalma, az szerintük mellékes, esetleges vagy pedig még kártékony is.

- Mindig is így gondolkodtak?

- Tíz-tizenöt évvel ezelőtt ez nem volt ennyire egyértelmű. Akkor a felfogás az volt: igen, a bulvársajtóban megjelenő Európa-ellenes megnyilatkozásokban van valami, de a hivatalos London alapvetően mégsem ért egyet ezekkel a véleményekkel. Ezt később, John Major, majd Tony Blair kormányzása idején fokozatosan feladták. Ha az ember a UKIP (Egyesült Királyság Függetlenség Pártja) politikusait hallgatja, akkor egyrészt az az érzése, hogy ez persze a szélsőség, de mégis van valami közös a gondolkodásukban a többi brittel. Az érem másik oldala, hogy az elmúlt tizenöt évben a korábbinál is inkább az Egyesült Államok felé fordultak. Nagyon árulkodó volt, hogy Blair az iraki háború kapcsán habozás nélkül Amerika mellé állt, s fel sem merült benne: ez esetleg árthat a kontinentális kapcsolatoknak. Még Angliában éltem, amikor a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos vita zajlott a brit nyilvánosságban. A legkevésbé sem volt szempont, hogy Európa erről mit gondol.

- Vagyis Blair, amikor holnap Brüsszelben meghirdeti a féléves programját, valójában csak hangzatos jelszavakba csomagolja Európa-ellenességét?

- Igen. Bár gazdaságpolitikai programját tekintve - liszszaboni stratégia, a versenyképesség fejlesztése - sok mindenben igaza van. Az úgynevezett szociális Európa Franciaországban, Németországban tíz-tizenkét százalékos munkanélküliséggel jár együtt. Vagyis nem működik. Az ezt szemrehányó brit érvrendszerrel inkább az a baj: mindent a gazdaság, a kereskedelem nyelvére próbál lefordítani, hogy minél több politikai tartalmat szűrjön ki. Miközben a brit pénzintézetek - köztük az Európában legsikeresebb biztosítók - ugrásra készen várják, hogy beléphessenek a kontinentális piacra.

- Különös viszont, hogy az új tagállamok sok tekintetben a britekhez álltak eddig közelebb.

- A gazdaságban igen, bár más megfontolásból. Most viszont, az EU-csúcson Londonnak sikerült maga ellen hangolnia a közép-európai országokat. Persze, mikor britekkel korábban beszélgettem erről, már azt sem nagyon értették, miért ratifikáltuk Magyarországon az EU-alkotmányt. Mondtam, hogy mi kis ország vagyunk, s hívei az integráltabb Európának. Ekkor értetlenül néztek rám. Ami egy kis államnak - például Magyarországnak - sosem jutna eszébe, az most a briteknek igen: ők akarják Európát a saját képükre formálni. Ahogy annak előtte a franciák tették. Nagyon kell vigyázni, amikor Londonból azt mondják nekünk, vagy a lengyeleknek: kössünk szövetséget! Ugyanis nem biztos, hogy ugyanazt értjük a szavakon.

- Eddig az EU mélyítéséről beszéltünk. Az EU-bővítést viszont London mindig is támogatta - azért is, hogy a mélyítést akadályozza.

- A bővítést jó ideig el kell felejteni. Még a román és a bolgár belépéshez is tennék egy kisebb kérdőjelet. Jogilag nem nagyon lehet már leállítani, de könnyen el tudom képzelni, hogy egy-két tagország nem fog sietni csatlakozási szerződések parlamenti ratifikációjával. A britek viszont nagyon szeretnék őket, s a többi délkelet-európai országot is felvenni, mert ezzel végképp lassíthatják az EU-integrációt.

- Kivéve Horvátországot, amelyet viszont főleg ők tartanak parkolópályán.

- Nagyon kényelmes megoldás lebegtetni a csatlakozás lehetőségét, miközben ettől függetlenül is úgy gondolják: Szerbia nélkül amúgy sem lehet a Balkánt stabilizálni.

- Törökország ügyét kifejezetten pártolják. Nem tartanak attól, hogy rájuk fogják: kettős mércével mérnek?

- Nemigen zavarja őket. Miközben az én véleményem szerint - úgy is mondom, mint az EP-Törökország vegyes delegáció tagja - Törökország nem demokratikus ország. A pusztán az állam világi jellegét szem előtt tartó hadsereg tartja kezében a politikusokat, akiket bármikor félre lehet állítani. A britek nem védelmezik ezt ugyan a végletekig, de azt mondják: legyünk pragmatikusak, induljunk ki a geopolitikai érdekekből! Ha a britek előtt kifogásokat emelek a törökökkel kapcsolatban, akkor azzal söprik le az asztalról: biztos iszlámellenes vagyok. Nem lehet velük vitatkozni. Pedig tudja mi a pragmatizmus és az elvtelen opportunizmus közötti különbség? Semmi. Amellett különben, hogy milyen jól gátolhatná szerintük az EU-t Törökország, abban is gondolkodnak: a török hadsereg a brittel együtt az európai véderő alapja lehet.

- Ön igen sokat élt Nagy-Britanniában, most pedig magyar euro-képviselő. Úgy tűnik, mintha teljesen kívülről látná az angolokat. Hogyan jön ki az EP-ben angol kollégáival?

- Tizenöt évet valójában Skóciában éltem. Az nem Anglia! Természetesen jól értem a gondolkodásukat, ebben nőttem fel. Van köztük, akikkel jól jövök ki, másokkal nem.

- Budapesten nemigen ismert, hogy az Európai Néppártnak a brit konzervatívok csak kapcsolt részei - Európai Demokraták néven.

- Nemcsak belőlük áll ez a csoport, de főleg igen. Nemrég pedig, amikor kizártuk a frakcióból a tory Roger Helmert, brit kollégái nem szavaztak. Se így, se úgy. Ő volt az a tory, aki támogatta az EU-ellenes Nigel Farage-et a Barroso elleni bizalmatlansági indítványban.

- El tudja-e képzelni, hogy London enged a "brit csekk" összegéből, s még az idén megszülethet a büdzsémegállapodás?

- Nemigen. A rabat, a viszszatérítés Angliában már nem pénzt jelent, hanem szimbólummá vált. Az ország EU-tagságának része. Csak akkor adnák fel, ha a franciák a közös agrárpolitikát - azt pedig ők nem fogják.

Brüsszel, 2005. június 21.