A legfrissebb hírek szerint a fiút egy budapesti pszichiátriai intézetben vizsgálják, mert pánikrohamot kapott.

A mama Sebastian érdekében pereli az apát, és tanúkat sorakoztat fel, hogy bizonyítsa, a férfi brutális vadállatként bánt a kisfiúval. A példás viselkedését bizonygató apa perli a mamát, hazugságnak nevezve vádjait. A kívülálló felnőtt pedig rögtön okoskodni kezd. Vajon jogában áll-e bármely hatóságnak egy kisgyereket akarata ellenére idegenbe toloncolni? Vajon miért nem lehet a jog szigorú paragrafusait az élet normális menetével összeegyeztetni?

Furcsa, de mintha nekünk, okoskodóknak, semmi se lenne jó. Azért szidjuk most a magyar igazságszolgáltatást, mert intézkedik, néhány hónappal ezelőtt meg elmarasztaltuk a törököket, mert nem intézkedtek Mehmet Karcsi ügyében. Ha a hatóságok nem veszik figyelembe a bíróság döntését, és nem adják vissza a magyar édesanyának az illegálisan Törökországba került Karcsikát, az a baj. Ha a hatóságok jogszerűen viselkednek, azaz a bíróság döntésének érvényt szerezve visszaadják a Németországban élő apának Sebit, akkor meg az a baj?

De vajon tudjuk-e, érdekel-e bárkit is, mit gondol magában, és hogyan látja a felnőttek világát Sebastian és Karcsi? Ki és mi alapján döntheti el, valójában mi az ő érdekük? És ha már okoskodunk: ki vállalja majd a felelősséget azért, ha valahol, valakik mégis rosszul döntenek a sorsukról. Vagy a természetes igazságérzetünk leegyszerűsítve azt diktálja mindegy milyen áron, de magyar gyereknek itthon a helye? Ezen viszont nem kell gondolkodni.

A határok eltűntével valószínűleg egyre több hasonló eset kerül előtérbe - válófélben lévő szülők sokszor egy városon belül sem képesek megegyezni a gyerekük elhelyezésében, nemhogy ha különböző országokban élnek. És ha két felnőtt nem képes ezt normálisan megoldani, akkor a gyereken, bevalljuk vagy sem, az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye éppúgy nem segít, mint bármelyik bíróság határozata.

Ismertem egy tizenhat éves lányt, akiről egyszer csak kiderült, hogy bár reggelente rendesen elindul iskolába, valamiért hetek óta nem érkezik meg oda. A tanárok jelzése után az anya a lánya után lopakodott a következő reggelen, legnagyobb döbbenetére a pincébe fordultak be. A mama kivárt egy kicsit, majd benyitott. A lány egy sámlin ücsörgött a sötétben, iskolatáskája a lábához volt támasztva, ölében egy macskát tartott, azt simogatta. Mint később egy pszichiáter hosszas faggatással kiszedte belőle, hetek óta naphosszat üldögélt a macskával a sötét pincében. A miértre soha nem adott magyarázatot.

A lány szülei hatalmas cirkuszok közepette váltak el évekkel korábban. Ádáz küzdelmet folytattak a lányukért is, a bíróság végül az anyának ítélte őt. A lány a válás éveiben szó nélkül elviselte a pszichológusok tesztjeit, sőt megtanult jól válaszolni a beugratós kérdésekre, úgymint: ha kismadár lennél a mama rigó fészkébe szállnál inkább vagy a papa rigóéba. Kicsit ide, kicsit oda, vágta rá taktikusan. A válás utáni években megtanult hallgatni, amikor a szülők egymásról faggatták volna őt, és némán tűrte, amikor az anyja az apját gyalázta, apja meg az anyját szidta.

Édesanyja azt mondta, még soha nem érzett olyat, mint amit akkor, amikor a lányát meglátta a sámlin.

Nagyon szégyellte magát.