Nem annyira emiatt, hanem az általános válság okán a tőkebefektetők, a hatalmas magánnyugdíj-alapok menekülnek a dollártól, és a font, az euró felé fordulnak. A kongresszus válságtanácskozásra gyűlik össze, de a képviselők nem értik egymást: az egyébként országszerte túlfizetettnek tartott chicagói légi irányítók sztrájkja miatt néhány kisebb indián nyelv tolmácsa nem érkezett meg Washingtonba.

Megannyi képtelenség? Az. Elég egy történelemkönyvet megvenni ahhoz, hogy világossá legyen: az Egyesült Államokat más történelmi erők másképpen hozták létre, mint az Európai Uniót. De egy-két bekezdésnyi tréfát talán megérdemel az utóbbi, amely rendre a modern történelem legsikeresebb integrációjához méri magát.

Nem véletlenül. Az EU-t és elődeit az "egyre szorosabb unió" vezérelvének kényszere hajtja. Nem lehet egy ponton megállapodni, és azt mondani: eddig mentünk, s nem tovább! Fél évszázaddal ezelőtt a mindössze hat államra kiterjedő Európai Szén- és Acélközösségnek még nem volt olyan problémája: mennyit kell Hollandiának befizetnie ahhoz, hogy a lengyel régióknak is elég pénz jusson? Később az egyre szorosabb unió mind horizontálisan, mind vertikálisan nagy fába vágta a fejszéjét. Bátran fogott a bővítésbe és a mélyítésbe is. Az elmúlt három hét eseményeinek függvényében talán nem túlzó a következtetés: e két folyamat csúcspontját (a tavalyi, tízes EU-bővítést és az alkotmányos szerződést) rosszul időzítették. Valószínűleg külön-külön is nagy, nehezen emészthető falatról van szó - de együtt bizonyosan.

Az persze (ma még?) elképzelhetetlen, hogy az EU a napi működést kizáró válságba essen. Európai alkotmány és büdzsévita ide vagy oda, az unió fő politikái - a közös agrárpolitika, a felzárkóztatási alapok, a schengeni határőrizet - velünk maradnak, tovább élvezzük hasznukat, vagy éppen látjuk kárukat. Marad a közös valuta, az euró is.

Ám nagy kérdés, hogy az elmúlt fél év pofonjai után az EU kénytelen lesz-e alacsony profilon, "technikai szinten" tartani magát, és az európai élet kisebb-nagyobb szeleteinek szabályozására fordítani energiáját. Vagy éppen ellenkezőleg: a jelenleginél jóval határozottabban ki mer lépni a világpolitika színpadára, hogy ott valóban 454 millió polgárt képviselő erőként jelenjen meg. Paradoxon: a világ hét legfejlettebb országát tömörítő G7-ek négy európai tagja - szigorúan külön-külön! - ma nagyobb erőt képvisel a világban az EU-huszonötöknél, amelynek pedig szintén mind a négyen tagjai.

Ez a kérdés visszavezet az egyre szorosabb unióhoz, a bővítéshez és a mélyítéshez. Az EU-alkotmány kettős elutasítása és a büdzsékudarc fő kárvallottjai a bebocsátásra váró államok. Bulgária és Románia a múlt heti EU-csúcson vett részt először tanácskozási joggal. Nem valószínű, hogy sok örömük telt benne. Elképzelhető (bár ki fogadna ma már erre nagy tétben?), hogy 2007 első napján tagok lesznek. Mármint egy, a keleti országokkal szemben bizalmatlan EU tagjai, a régi tizenötök munkaerő- és vállalkozóstopjával, lefaragott mezőgazdasági támogatásokkal.

Magyar szempontból nem mindegy az sem, mi lesz Horvátország, Szerbia és Montenegró sorsa. Még el sem kezdhették a csatlakozási tárgyalásokat (utóbbiak messze nem), de aligha kétséges: ezek nehéz politikai légkörben zajlanak majd le - ha lezajlanak. És az ő belépésüket Franciaországban már nem a nemzetgyűlés ratifikálná, hanem népszavazás. Márpedig Nicolas Sarkozy belügyminiszter, a francia belpolitika harmadik embere ma már nyíltan beszél arról: a bővítést fel kell függeszteni. A fő kérdés itt persze Törökország. Elképzelhető, hogy nem tudnak fogást találni rajta, és októberben megkezdheti a csatlakozási tárgyalásokat Brüsszellel. De mi lesz ennek az eredménye? Szeptemberben várhatóan konzervatív fordulat következik be Németországban. Ankara ettől fogva csak még nehezebb útra számíthat.

Az elbukott EU-csúcs két alapkérdést vet fel. Először is: meddig vállalható - a Bolkestein-irányelv körüli viharok, a munkaerőstop és a közvetlen agrártámogatásokban meglévő szakadék fényében is - az első- és másodosztályú Európa közötti különbség? Az EU ma 254 régióból áll. A leggazdagabb (Belső-London) és a legszegényebb (a lengyelországi lublini vajdaság) között éppen tízszeres a különbség. Ezt a különbséget csak akkor lehet jelentősen csökkenteni, ha az EU-gazdagok tudnak és akarnak erre pénzt áldozni. Ha nem akarnak, nincs értelme többet a huszonötök Európájáról beszélni.

Milyen Európát akarnak építeni a huszonötök? - ez a másik fő kérdés. A múlt szombat-vasárnapi brit és francia sajtókommentárok a Waterloo-hasonlatra fűzték fel Tony Blair és Jacques Chirac pénteki csatáját. (Annak aprópóján, hogy Wellington hercege éppen 190 éve győzte le Napóleont, Brüszszeltől nem messze.)

A politikusok harcánál persze érdekesebb a politikai modellek csatája - amely pénteken történetesen a "brit csekk" és a közös agrárpolitika összegeinél került elő. A "brit" modellt rugalmas munkaerőpiacával, lazább munkajogi szabályozásával versenyképesebbnek tartják. Ehhez a mintához sorolható számos új EU-tagállam is. A "francia" (és német, belga, stb.) modell nehézkesebb, kötöttebb, de szociálisabb. Blair nyilvánvalóan arra készül, hogy - látva Chirac meggyengülését, és számolva Gerhard Schröder német kancellár szeptemberi távozásával - lehetőség szerint a saját képére formálja Európát. Erre nem is lehet jobb alkalma, mint a jövő pénteken kezdődő brit soros elnökség.

Brüsszel, 2005. június