A legnagyobb vesztes természetesen az MSZP, amely kezdetektől fogva nem vett tudomást arról, hogy eddig minden elnökválasztás, így a mostani is, politikai alkuk eredményeképpen zajlott. A nyilvánosság előtt a legkövetkezetesebbnek az MDF látszott, amely a Fidesz lelepleződött első fordulós trükkjének lett majdnem az áldozata. A végeredmény: egymással, "házon belül is" háborúban álló koalíciós és ellenzéki pártok.

Az elnökjelölés folyamán a szocialistáknál a régi rossz ösztönök működtek: úgy lesz, ahogy a pártkongresszus dönt. Az SZDSZ számos gesztust tett az MSZP-nek: visszavonta jelöltjét, végig kompromiszszumkészségét, a közös koalíciós jelölt szükségességét hangsúlyozta, és a frakció inkább nem szavazott, mintsem hogy az ellenzék jelöltjét támogassák (pedig a párt szavazóinak 70 százaléka és a képviselőcsoport többsége Sólyom Lászlót támogatta). Az SZDSZ három Szili-párti képviselője végül elment a harmadik, döntő fordulóban szavazni, így ezzel az SZDSZ Szili számára a legnagyobb adható segítséget biztosította. Mindeközben az MSZP makacsul ragaszkodott Szili Katalinhoz. Az MSZP bátornak tűnt, pedig csak gyáva volt elfutni, hiszen egyetlen szocialista vezető sem merte megmondani a házelnöknek, hogy lépjen vissza a jelöltségtől. Pedig már azt az adatot is ismerhették a politikusok, amit a nyilvánosság csak a szavazás után: a Medián kutatása már az egyetlen Szili melletti érvet, a népszerűséget is megdöntötte. Ekkor a közvélemény többsége már Sólyomot támogatta. A szocialisták így csak maguknak köszönhetik a kudarcot.

Gyilkos hangulat

Az államfőválasztás után a zsigeri gyűlölet lett úrrá a nagyobbik kormánypártban az SZDSZ iránt. Kisebbségi kormányzás, Magyar Bálint megbuktatása, kódolt antiszemitizmus - néhány példa a reakciókra. Gyurcsány Ferenc felismerte a gyilkos hangulat kormányzást veszélyeztető következményeit, ezért sebtiben összehívatta a párt kongreszszusát.

Gyurcsány önkritikusnak álcázott kongresszusi beszédében a "hülyék voltunk, elvtársak" üzenete után nevükön nevezte nemcsak a fiaskó felelőseit (Horn Gyula, Szili és Toller László), hanem azokat is, akiket ellenfélnek (Szekeres Imre, akivel "nem bántják egymást") vagy barátnak (Lendvai Ildikó és Kiss Péter) tekint a párton belül.

Ami még ennél is érdekesebb, az a kormányfő és a pártelnök közötti, láthatóvá vált konfliktus. Hiller István nem tartozott a szilisták közé, ám a párton belüli népakarat kivédhetetlen csapdába kergette. Nem mert szembemenni a párttagokkal, mert az az elnöki székébe került volna. A sors fintora, hogy a parlamenti szavazás után mégis szinte mindenhonnan a lemondását sürgető információk jelentek meg a médiában. Hiller próbálta menteni a menthetetlent, és inkább nekiment Gyurcsánynak, a "kormánytól balra álló" MSZP-ről kezdett beszélni. "Van, aki azt mondja, hogy liberális a kormányzásunk, és most már balra kell fordulni. Nos, akkor vívjuk meg ezt a meccset!" - válaszolta neki Gyurcsány a kongreszszuson. Hiller végül, hogy megőrizze elnöki pozícióját, a kongresszuson az elnökség beszámolójának elfogadását bizalmi szavazásnak hirdette meg. Csakhogy ez a szavazás a küldöttek számára inkább Gyurcsánnyal szembeni bizalmi szavazássá vált, így végül a pártelnök megúszta a hálátlan párt bosszúját. Hiller elnök maradt, de Gyurcsány kezébe vette a gyeplőt. Szili és Toller pedig füttyöt kapott.

Az MSZP kongresszusa után úgy tűnt, a józan ész győzött: a liberális vérre szomjas szocialisták megértették, hogy a koalíció működéséhez, a kormányzáshoz szükségük van az SZDSZ-re, és ez a kényszer felülír minden irracionalitást. Ám a GKM politikai államtitkárának parlamenti leszavazása június 14-én ennek ellenkezőjéről árulkodik. Ráadásul maga Horn Gyula adta le az államtitkárt megszégyenítő szavazatot. (Igaz, ő ezt azzal magyarázta, hogy szakmailag nem tudta elfogadni Dióssy Gábor interpellációra adott válaszát, a bosszúszavazat szerinte "pitiánerség" lett volna. Ez az indoklás is tipikusan Horn Gyulá-s, arról nem is beszélve, hogy majdnem az összes megyei lap a volt miniszterelnöktől átvéve a kifejezést, "pitiáner" bosszúállóként minősítette Horn Gyula "szakmai" ellenszavazatát és a teázás (!) miatt távol maradó szocialista képviselőket.) A helyzet tehát az, hogy az államfő-választási fiaskó megmérgezte a koalíciós pártok viszonyát, ami megnehezítheti a jövőben a gördülékeny kormányzást. A kérdés az, hogy mennyire.

Egyesek a Fidesz nagy győzelmének tekintik Sólyom László elnökké választását. Ez vitatható. Mindaz, ami a választás két napján történt, a Fidesz legrosszabb arcát mutatta meg: egy gátlástalan, még a saját képviselőiben sem bízó, agresszív pártot láthattunk. Márpedig a bizonytalan szavazók, akik 2002-ben egyszer már éppen ezen tulajdonságok miatt vették el a Fidesztől a hatalmat, valószínűleg sokáig nem felejtik el Sólyom László arcát az első forduló történései után. Nem felejtik el egyhamar, ahogy Áder János megvádolta az MDF-et, majd a "bátor vakond", Horváth Balázs elszólása miatt lebukott. És azt sem felejtik el, ahogy bohócot csináltak Láyer József képviselőből.

A közönség figyel

A siker utólagos legitimációs hatása jelen esetben azért nem működik, mert a választók fokozottan, az országgyűlési választások kampányfiniséhez hasonló intenzitással figyelték a politika történéseit. Az AGB Nielsen adatai szerint 1,8 millió néző követte a történéseket televízión keresztül. Azon a két napon az ország összes taxijában, kocsmájában, baráti társaságokban ez volt a téma. A Fidesz taktikai győzelmet aratott, de hosszabb távon drága árat fizethet: Áder tábornok túl sok holttestet hagyott a csatatéren.

Fordulatok

Mindez persze nem zavarta meg a Fideszt abban, hogy maximálisan learassa az elnökválasztás babérjait. A párt tisztújító kongresszusán Orbán Viktort olyan szavazataránnyal választották újra, ami demokratikus politikai pártoknál igencsak szokatlan. Profi, látványos, népünnepélyhez hasonló kongresszust tartott a párt. Áder János átment Kövér Lászlóba, Pokorni Zoltán újból az eredeti, galamblelkű Pokorni Zoltánná vált, Orbán Viktor pedig kapitalista lett. Vagyis a Fideszben ismét letisztultak a szerepek a következő hónapokra: Áder a radikális, Pokorni a középen álló szavazókhoz szól, Orbán pedig a teljes választói spektrumot próbálja egybeterelni.

Az újabb orbáni fordulat a június 8-i AmCham konferencián kezdődött. Orbán itt radikális adócsökkentést sürgetett, továbbá saját programként adta elő a 100 lépés néhány programpontját (szakképzés, közigazgatás ésszerűsítése), és felmelegítette a hétszázalékos növekedés 1998 és 2002 között egyszer már elbukott ígéretét. Kongresszusi beszédében olyan piacbarát, kapitalista mondatokat is mondott, amitől még a szabadpiac egyik legismertebb hívének, Hayeknek is könnybe lábadna a szeme. Mindez két dolgot jelezhet: 1. vagy gyökeres, önkritikus fordulat a Fidesznél; 2. vagy a Fidesz programírói az "ígérjünk mindenkinek mindent" logikán túl igazából nem sok újat tudnak kitalálni, és Orbán most a gazdasági elit, illetve a liberális(abb) szavazók félelmeit próbálja eloszlatni. A második verzió valószínűbb. Ma már ugyanis mikroszkóppal se találnánk olyan választói csoportot, amelyet Orbán ne próbált volna megnyerni magának. A Fidesz taktikája letisztult: mindenkihez szólni, mindenkinek ígérni, nem törődni azzal, hogy a program inkoherens és megvalósíthatatlan. Ideológiává lett az ideológianélküliség.

A szerző a Political Capital Institute igazgatója