Kezdjük az okoknál. Az Európai Unió 2004-es bővítése hiba volt. Ezt persze igen sokan tudtuk már jóval előtte is, ami az uniós határok akkor még külső oldalán felettébb meghasonlott állapothoz vezetett. Tudniillik hiába volt nyilvánvaló, hogy az integráció szempontjából súlyos meggondolatlanság a bővítés - ha a Tizenötök elkövetik ezt az ostobaságot, akkor éppoly nyilvánvaló, hogy mi viszont maximálisan ki kell, hogy használjuk a helyzetet.

Gyökerek

Günter Verheugen bővítési biztos a csatlakozási szerződések aláírásakor egy ritka őszinte pillanatában azt mondta: "tudjuk, hogy korai, de nem várakoztathattuk őket tovább". Még őszintébb lett volna, ha hozzáteszi: mert a régi tagállamok olyan gyávák és balgák, hogy amikor ott volt az alkalom, nem éltek vele. Az alkalom 1990-ben kínálta magát, a Mitterrand francia államfő által nyújtott tálcán, "európai konföderáció" elnevezéssel. S attól kezdve a tízes csatlakozásig más-más címkével, de folyamatosan ott is lebegett.

Bár a francia köztársasági elnök terve azonnal közös fedél alá hozta volna Európa nyugati és keleti felét, mi rögvest visítozni kezdtünk, hogy nekünk ez nem jó, teljesjogú tagságot követelünk. Sem arról nem volt ugyanis fogalmunk, hogy a Közösség komplex szabályainak átvétele mindenképpen hosszadalmas folyamat, sem azt nem fogtuk fel - még ma sem - hogy az integráció lelke a politikai dimenzió. Amiben még jó ideig így se, úgy se szándékozik majd valamennyi tagállam egyforma intenzitással részt venni. S aminek a megszilárdítását ellenzők minket és a csatlakozásunkat eszközként használnak az eredeti integrációs tervek megtorpedózására.

Szerződések, projektek

Tegyük rögtön hozzá, hogy az említett ellendrukkerek nem csupán az óceán túlpartján, de az Unión belül is előfordulnak. Nagy számban. Mi tehát csak - ha úgy tetszik - az utolsó csepp vagyunk a pohárban. A szerencsétlen nagyzási hóbortból alkotmánynak keresztelt új uniós szerződés pedig a szőnyeg, amin most mindenki kedvére verheti el a port.

E tekintetben különösen mulatságos az "alkotmányos" szerződés tervezetét kidolgozó Konventben elnöklő Valéry Giscard d’Estaing, illetve a brüsszeli Bizottság máig legnagyobb elnökeként számontartott Jacques Delors magatartása. A franciaországi kampányban mindkettő teljes mellszélességgel az "igen" mellett kötelezte el magát. Az egyik közismerten hiú lévén a saját nevéhez kötődő szöveget támogatta, a másik rezignáltan a "visszalépés nincs benne" érvet hangoztatta. Szíve mélyén azonban mindkettő egyetlen valódi okból állt ki a szerződés mellett: pontosan tudják, hogy az az égvilágon semmit nem jelent.

Most nem arra gondolunk, hogy a hagyományosan a semmitmondás és kétértelműség mesterműveiként megfogalmazott uniós dokumentumok valódi tartalmát mindig utólag, a tagállamok politikai akarata adja meg. Nem is arra, hogy az új rendelkezések egy része már most a megvalósítás fázisában van (mert valójában semminemű szerződés-módosítást nem igényelt). S még csak nem is arra, hogy az intézményi barkácsolást érintő kitételek java pedig egyébként is csak négy-kilenc év múlva lépne életbe, s őket a gigantikus szóvirágcsokroktól leválasztva is el lehet fogadni.

Giscard és Delors alkotmánypártisága kapcsán más az érdekes. Korábban mindkettő számtalan alkalommal hangoztatta ugyanis, hogy meggyőződése szerint a kibővült Európa közös ambíciói nagyjából a nyolcvanas évek közepén született Európai Egységokmány szintjén határozhatók meg reálisan. Vagyis mintegy négy szerződéssel a mostani előtt. És igazuk van.

Mint azt Giscard írta: "Európa dimenzióváltása egyúttal az Európai Unióra vonatkozó projekt természetét is megváltoztatta. Az Európa-nagyhatalom projektje - vagyis az alapítók elképzelése szerint ténylegesen integrált Európáé - nem azonos a másik, egyébként teljesen legitim projekttel, amely az Európa-térség kialakítását célozza. Az Európa-térség megszervezésének a Római Szerződés és az Európai Egységokmány talaján kell történnie". A másik projekt, az Európa-nagyhatalom kizárólag egy szűkebb országcsoporton belül valósulhat meg: "ez a politikai akarat szerint definiálható: tagjai azok, akik messzebbre szándékoznak menni, mint a többiek."

Jacques Delors szerint pedig: "A Maastrichti Szerződésben szereplő célkitűzések - melyek nekem már akkor, a Tizenkettek számára is túlzónak tűntek - semmi esetre sem képezhetik a Nagy Európa házassági szerződésének alapját. Jobb lenne most azonnal kijelenteni, hogy ambícióink szerényebbek, ám kivitelezhetőbbek. Ha a kibővült Európa 2020-2025-re képes lesz konszolidálni a békét a tagállamok között (vagyis a népek közötti kölcsönös megértést, a kisebbségek kérdésének rendezését); ha az Európai Uniót a fenntartható és szolidáris fejlődés keretévé alakította, mely képes a globalizáció által felvetett problémákra legalább részleges megoldásokkal szolgálni; végezetül pedig ha mindeközben sikerül megőriznie kulturális sokszínűségét, nos, akkor a történészek visszatekintve azt mondják majd: Európa nyertesként került ki a vállalkozásból." Ám "az alapító atyák elképzeléseinek továbbvitele és a politikai cselekvés képességének megteremtése" Delors szerint is egy "előőrsre" vár.

És mi?

Utóbbi téren már réges-rég nem a "vajon", hanem csupán a "mikor" a kérdés. Miként azt sem bonyolult feladat kilogikázni, hogy amikor ténylegesen napirendre kerül majd a szorosabb-ambiciózusabb országcsoport(ok)ba szerveződés, akkor a résztvevők - már csak nyitottságukat demonstrálandó is - szívesen látnának maguk között egy kicsi, szegény, új tagállamot. A magyar diplomácia szeme előtt egyetlen érdemi cél kell, hogy lebegjen: e körből lehetőleg mi legyünk azok.

Ehelyett jócskán elavult komplexusainkkal és mérhetetlen rövidlátásunkkal mi még egyik és másik oldalon is a "többsebességes Európa" ellen kapálózunk. Milyen diplomácia az, ami "megkülönböztetésről" jajveszékel, de amikor szóba kerül, hogy - amennyiben osztja a politikai-stratégiai célokat - ő maga is részt vehet az "élcsapatban", akkor "kitüntetőnek érzi" ugyan, de az egész ötletet "nem tartja szerencsésnek " ?

Azt az ötletet, amiről mindenki pontosan tudja, hogy így vagy úgy, előbb vagy utóbb, velünk vagy nélkülünk, de az egyetlen utat jelenti az Unió továbblépése számára. Német- és Franciaország politikai palettáinak minden oldaláról hosszú évek óta egymást érik a kezdeményezések. A minap éppen a francia Le Figaro c. francia napilapban jelent meg egy felettébb ígéretes cikk, amely a létrehozandó előörsbe várná a francia-német páros mellett Belgiumot, Luxemburgot és hazánkat is.

Persze a döntés, hogy vajon komoly tényezőként részt kívánunk-e venni az eredeti elképzelések szerinti politikai integrációban, egyes egyedül ránk tartozik. De rég késő lesz akkor és ott "kitalálni": folyamatosan ennek fényében kell alakítani az egész magyar EU-politikát. S ez talán legalább egy vitát megérne majd, alkalmasint.

A szerző biztonságpolitikai kutató