Az angol kommunistákkal tárgyaló Kádár János 1958. március 24-én elszólta magát: "ha nem néznénk a világkommunizmus érdekeit, Nagy Imre bandája már rég a föld alatt lenne". Később, a május 9. és 12. között Budapestre látogató lengyel vezetőknek azt ígérte, ha per lesz, abban halálos ítélet nem várható...

A perekhez és az ítéletekhez olyan bírák is kellettek, akik vállalták akár a futószalagon való akasztatást is. Nekik a kegyelmi kérvény elutasításakor és az ítélet végrehajtásakor is jelen kellett lenniük. De kizárólag csak az elsőfokú ítélet meghozatalában közreműködőknek.

Nem volt kötelező

A első statáriális ítéletet 1956. december 15-én hirdette ki Pinczés István hadbíró főhadnagy, s még aznap végre is hajtották: Soltész Józsefet fegyverrejtegetésért lőtték agyon a miskolci gyalogsági lőtéren. Ám mivel a statárium kevésnek bizonyul, kitalálják a gyorsított eljárást, ami lényegében ugyanazon szempontokat követi, de már a polgári ügyekben ítélkező bírói állomány vezényletével. Akkor mondott le a bírói kar jelentős része: nem voltak hajlandók a tisztogatásban részt venni. Otthagyták a testületet, bár kevés esélyük volt, hogy valaha is visszatérhetnek a pályára.

Az igazságügy-miniszter 2003-ban bizottságot jelölt ki, amely a diktatúra idején a jogászságot ért sérelmeket hivatott feltárni. Munkájukat vaskos kötetben foglalják össze. Zinner Tibor egyetemi tanár, a Legfelsőbb Bíróság (LB) tudományos kabinetjének vezetője, a bizottság irányítója szerint már nem lehetett halogatni, hogy saját múltjával is szembenézzen az igazságszolgáltatás. Arra is egyértelmű választ kellett találniuk, kik követték el azokat a rémtetteket, amelyek a négy semmisségi törvényhez vezettek. Azt is vizsgálták, milyen retorziók érték az igazságszolgáltatást, az ítészeket és a környezetükbe tartozókat.

Az 1956-os forradalomig a bírói kar 1945 előtt diplomázott tagjainak 70 százaléka, 1100 ember volt kénytelen megválni hivatásától. A forradalmat követően az LB bíráinak felét azért tették ki, mert nem voltak hajlandók a megtorlás során ítélkezni, vagy mert megtagadták a katonaeskü letételét, s ezért hadbíróként, katonai ügyészként sem dolgozhattak tovább. 1958-ban az ügyvédekre járt rá a rúd: minden harmadikat kiebrudalták állásából.

Annyiban érzi megkötve a kezét e korszak feltárásakor Zinner, hogy mindenkinek kijár személyiségi jogainak védelme. Ám, teszi hozzá, ha a korabeli sajtóban nyilvánosságra hozták, kik voltak az "ellenforradalmárok", s könyörtelenül meghurcolták őket, majd 1989 októberében, az első semmisségi törvényt követően kiderült róluk, mind ártatlanok - hogy aztán végül a 2000. évi, immár negyedik semmisségi törvény (a "lex Tóth Ilona") törölje le a Káin-bélyeget mindenkiről, akit e körben igazságtalanság ért -, akkor az ítéletek meghozóinak neve sem maradhat titokban. Bár ők az akkor hatályos jogszabályok alapján jártak el, olyan ítéletek meghozatalában vettek részt, amelyeket utóbb joggal minősíthetünk megtorló ítélkezésnek. Más kérdés, hangoztatja Zinner, mennyiben voltak amorálisak a jogszabályok, és mit tett hozzá saját kútfőből mindehhez egy-egy bíró.

Emlékeztet rá: nem volt kötelező beállni a sorba. Akadtak bírák, akik - annak ellenére, hogy politikai nyomás nehezedett rájuk - ki merték mondani, hogy nem vállalják. Persze olyan is előfordult, hogy valaki magánszorgalomból jelentkezett, s olyan is akadt, aki melldöngetve vállalta ugyan a kényszerű szereposztást, de váratlanul enyhe ítéleteket hozott. Nehéz utólag eldönteni, lelkiismerete megnyugtatására tette-e, vagy arra számított, moshatja kezeit egy politikai fordulat esetén, s csak azokat akasztatta fel, akikről egyértelműen bebizonyosodott: nem a forradalommal összefüggő, hanem köztörvényes bűncselekmények száradnak a lelkükön.

Csak 1989-ben vált a közvélemény számára ismertté: a Nagy Imre elleni perben a hórihorgas, csont és bőr dr. Vida Ferenc (1911-1990. november 7., - egyes híresztelések szerint öngyilkos lett) ítélkezett. Ezenkívül is számtalan hírhedt ítélet fűződik a nevéhez. (Déry Tibor és társai, Erdős Péter, Haraszti Sándor és társai, Kardos László és társai, Lőcsei Pál, Mérei Ferenc és társai, Zsámboki Zoltán és társai; a Corvin közi felkelők fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László és társai, a csepeli felkelők, Szente Károly és társai.) A Nagy Imre-perbe viszont úgy került, mint Pilátus a krédóba: Radó Zoltán volt a kiszemelt jelölt, ám mivel ő megbetegedett, Vida rukkolt elő.

A vádlottak körében hírhedt Ledényi Ferenc hadbíró 28 jogerős halálos ítéletet mondott ki, s 26 áldozatát másodfokú eljárásban küldte az akasztófa alá. Két személy már az elsőfokú eljárásban kötelet kapott, ami azt jelentette, ügyük eleve az LB-n indult (a Szabad Nép székházát elfoglaló Dudás József és a Széna tériek parancsnoka, Szabó bácsi sorsa végeztetett ekképp be). Nevéhez fűződik még Mecséri ezredes és társai pere: 11 halál másodfokon. Radó és Molnár nyolc-nyolc felkelőt juttatott bitófára. Borbély János volt a sztahanovista: 62 embert ítélt halálra másodfokon, hármat elsőfokú eljárásban. Övé az utolsó '56-os halálbüntetést tartalmazó határozat is: 1961. július 15-én három Baross téri felkelő (Kovács Lajos, Hámori István és Nickelsburg László) kivégzését rendelte el. Sömjén György 14 ötvenhatost küldött a túlvilágra.

Sokan emlékeznek Tutsek Gusztáv ténykedésére (11 halálos ítélet már első fokon a Thököly úti fegyveres felkelők, Futó János és társai perében, amelyet másodfokon Borbély hagyott jóvá), valamint dr. Vágó Tiborra (kilenc halálos ítélet) is. Nehéz feledni: Vágó az LB-n 1959. március 19-én hirdette ki halálos ítéletét Mansfeld Péter perében, akit kilenc nappal 18. születésnapját követően végeztek ki. Végzetét az a jogszabály jelentette, amely szerint a vád tárgyává tett cselekmény elkövetőjét - ha a 16. életévét már betöltötte - halálra lehetett ítélni.

Vida (akit 1942-ben életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélt a Honvédvezérkar Főnökének Bírósága, s '45-ben szabadult) összesen húsz embert juttatott hóhérkézre. A Nagy Imre és társai elleni perben elkülönített eljárásban végig tagadó Szilágyi Józsefet 1958 áprilisában, majd Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án végezték ki.

A hatalom hálája

A hatalom nem volt bőkezű: a bírák nem kaptak magas állami kitüntetéseket, nem tölthették az egész nyarat Aligán, nem rezerváltak számukra helyeket a Szovjetunióba induló társasutazásokon. De fizetésben és a bíróságokon belüli súlyt tekintve meghatározókká váltak. Életük alkonyán többen a párt által fenntartott öregek otthonában kaptak helyet. Vida is. A Rózsa Ferenc nevét viselő Kútvölgyi úti szeretetotthonban élte meg az 1989-es újratemetést, és az épp Kádár halála napjára eső Nagy Imre rehabilitációs per időszakát. Ő egyébként a mártír miniszterelnök és társai elleni 1958. júniusi tárgyalást megelőzően a Krímben élvezhette a Szovjetunió vendégszeretetét. Ezt az LB-n archivált szabadságos papírokból lehetett megtudni. Az iratokból az is kisilabizálható, nem véletlenül az idő tájt jött a beutaló: "rákészítés" volt az emberpróbáló feladatra.

A bírák egy részét az 1953-as változásokat követően menesztették, mert blamálták magukat tömeg- vagy kirakatperekben. Közülük többeket visszahívtak 1956-57 fordulóján a megtorlásban való ítélkezésre. Az 1962. augusztusi párthatározat újabb fordulatot hozott: rövid úton, "gyorsított eljárásban" küldték nyugdíjba a megtorló bírák jó részét. De nem üres kézzel. Kivételes ellátással jutalmazták szolgálataikat. Ez öt-hatezer forintos nyugdíjat jelentett 1962-ben. Ráadásul tárt karokkal várták őket a legkülönbözőbb (mellék)állásokba.

Az LB büntető kollégiumának korábbi vezetője, Molnár László "fájdalomdíjként" a Nemzeti Bank házi jogászává avanzsált. A kivételezettek névsorára 1990-ben akadt rá Zinner.

A "megtévesztett dolgozó"

A jogtörténész szerint a '80-as években az LB-n olyan bíró már nem akadt, aki Rákosi kirakatpereiben járt volna el. Az '56-os főbírák közül viszont 1989-ben is jó páran kitartottak. Ők hamarosan önként távoztak: vagy azt megelőzően, hogy a Nagy Imre-ügy rehabilitációs ítélete (Kádár halála napján) megszületett, vagy akkor, amikor 1989-ben az első semmisségi törvényt megszavazta a T. Ház.

Kimutatható-e, hogy borítékban a bírók orra alá dugták volna az ítéletet? Zinner csak egyetlen olyan esetről tud, amikor már a vádiraton jelezték, ki mennyit fog kapni, ráadásul az egy 1948-as ügy volt, és az iratokra még levéltáros korában bukkant rá. Hasonlóképp levéltári irat őrzi a pártgrémium határozatát arról, mit hirdessen ki ítéletében másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa a Mindszenty elleni eljárásban. Vélekedése szerint "szamárvezetőnek" elegendő volt a Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről című, 1957. december 31-én véglegesített párthatározat: ennek tételei egyértelművé tették, mikor kell a törvény vasszigorával fellépni, és mire számíthat egy munkástanácsi elnök, egy "egyszerű ellenforradalmár", vagy az, aki egy katonai csoport élén harcolt. Amikor azután kiderült, képtelenség ilyen sok embert börtönbe zárni, mentsvárként kiötlötték a "megtévedt dolgozó" fogalmát. Azok tartoztak ide, akikkel szemben elnézően kegyet gyakorolhattak. Ezzel lényegében az is eldőlt, mely körből kerül ki az a 26 ezer ember, akit végül is bebörtönöztek. Kádár túlsó házszomszédja egyébként az a Jáhner-Bakos Mihály volt, aki a Nagy Imre-ügy idején az LB elnöki tisztét töltötte be. Szerettek együtt sétálgatni a kert végében. A Cserje utcai és a Szemlőhegyi úti telkek kerítése lenne a megmondhatója, miként dőltek el ilyenkor ítéletek, sorsok.

Akadt a népbírák között olyan, akinek a hozzátartozója életét vesztette az '56-os események során. Egy ilyen embertől elfogulatlan ítélkezés aligha volt elvárható - mondja Zinner. Ez mégsem volt kizáró ok: Lakatos Péterné (akinek néhai férje pártiskolai oktató volt, és a Köztársaság téri pártház ostromakor vesztette életét) tanácstag lehetett, és épp Vida irányításával ítélkezett a Nagy Imre-perben.