(Az újbaloldali megközelítés) Az újszocialista alternatíva lényege számomra egy olyan társadalom létrejötte, mely legalábbis korlátozza a tőkelogika gátlástalan érvényesülését, és olyan strukturális sajátosságokat, biztosítékokat hordoz magában, mely a szabadság - egyenlőség - testvériség értékeinek (vagyis a francia felvilágosodás alapértékeinek) pluralizmusát, állandó küzdelmeken keresztüli kiegyenlítődését jelenti, illetve eredményezheti.

Esélyeinek taglalásakor a legfontosabb feladat azoknak a már meglévő vagy most születőben lévő szerves folyamatoknak a feltérképezése, melyek rövidebb távon a kapitalizmus korrekcióját, hosszabb távon pedig a kapitalizmus meghaladását készíthetik elő. Hangsúlyozottan szerves, a kapitalizmus méhében megszülető folyamatokról van szó, nem pedig a hatalom bárminemű szocialista mozgalom általi megragadhatóságáról. Éppen ez a gondolkodásmód az újbaloldaliság lényege. A leninisták és a szociáldemokraták közös nevezőn voltak valamiben: arra gondoltak, előbb meg kell szerezniük az állam feletti ellenőrzést, hogy azután hozzá lehessen kezdeni a társadalom megreformálásához felülről. Csakhogy ezzel az attitűddel, mint magunk is láttuk, több baj is van. "A hatalom nemcsak az államban lakozik, hanem szétszórva az egész társadalomban él, ideértve a saját fejünkben rögzült reflexeket is. Sőt a hatalom ma már nemcsak az államok kezében van, hanem az államok feletti intézményekében. Ha ma lerohannák a Téli Palotát, nem mennénk vele semmire" - írja Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, aki arra is emlékeztet, hogy amint a múlt nagy baloldali mozgalmai megszerezték a hatalmat, olyanná váltak, mint akiket előtte megdöntöttek. "A kezdeményezéseket elnyomták, és ugyanazokkal az autoriter eszközökkel dolgoztak, mint elődeik. A hatalom nem valami neutrális eszköz, amit jóra és rosszra egyaránt lehet használni, hanem a hatalom mindig igazságtalan és elnyomó."

("Hálózatosodás" és következményei) Az esélyek vizsgálatához feltétlenül át kell tekintenünk az elmúlt évtizedek technológiai, piaci szerkezeti változásait és mindezek hatását egyfelől a munka világára, másfelől a tulajdonviszonyok jellegének változásaira. Az elmúlt évtizedekben gyökeres technológiai váltás következett be, amely átalakítja a piaci szereplők magatartását.

Egyrészt az informatizálódó gazdaságra nem a hosszú távú beruházási elkötelezettség a jellemző, hanem a gyors változás. Az információtechnológián nyugvó termelés ebből következően nem tűr semmiféle tartós elköteleződést, vagy legalábbis radikálisan lecsökkenti ennek terrénumát. A termelőegységek laza, igen változékony, borulékony szerkezetű hálózatokban kapcsolódnak egymáshoz.

Másrészt a mai információs technológiák mellett a foglalkoztatottak többsége egyáltalán nem érintkezik fizikai folyamatokkal. A munkaerő nagyobb része a termelés szellemi előkészítésében, a termelést körülvevő szolgáltatásokban és a vevőkkel fenntartott kapcsolatokban "hasznosul". Ez a fajta munka igen könynyen kihelyezhető, igencsak alkalmas arra, hogy a vállalathoz csak lazán kapcsolódó távmunkára álljanak át, ellentétben a futószalagok mellett végzett hagyományos munkafajtákkal. Annak idején az ipari forradalom zajos-bűzös nagyüzemekbe koncentrálta a munkásokat, kiszakítva őket otthonukból, élesen elválasztotta a szabadidőt a munkaidőtől. Most éppen ennek a történelmi folyamatnak a fordítottja zajlik.

Szabó Katalin közgazdász leírásában az ide tartozó munkavállalóknak két közös vonásuk van: a foglalkoztatás időleges, bizonytalan jellege és a laza kapcsolódás ahhoz a vállalathoz, amelynek a munkafolyamataiba betagozódnak. Szerinte "ez a forma természetesen folyamatosan megkérdőjelezi a szóban forgó munkaerő státusát. A szék, amelyen ülnek, állandóan inog, munkájuk, szolgáltatásaik folyamatosan a verseny kontextusába vannak helyezve. Ez még így önmagában nem lenne új, hisz a piacgazdaság velejárója a termelési és munkafeltételek folyamatos átalakulása. Az állásbizonytalanság és a munkanélküliség alapvető szerkezeti ismertetőjegyei ennek a gazdasági rendszernek." A bizonytalanság foka és mértéke azonban a XX. század középső harmadához képest szokatlan újdonságot jelent.

A technológiai-termelési irányzatok és a munka világában tapasztalható változások szoros logikai kapcsolata egyáltalában nem új jelenség. Az ipari forradalom hajnalán, amikor a tőke koncentrálódása révén létrejött a gyárrendszer, a munkaerőnek is koncentrálódnia kellett. Amikor a tőke egyszerű mozzanatokra bontva standardizálta és futószalagra szervezte a termelést, a munkaerő is standardizálódott. Amikor a monumentális gyáróriásokban a kizárólag egy meghatározott termelési folyamatra alkalmazható célberendezések voltak jellemzők, akkor a munkaerő esetében is felértékelődött az elkötelezettség, és az egy specifikus folyamatban hosszú évek alatt megszerezhető gyakorlat miatt a munkaerő is többé-kevésbé "bebetonozottá" vált. A tőke, mint mindig, most is igyekszik rákényszeríteni a munkavállalókat a számára hatékony termelési-technológiai rendszerbe való betagozódásra. Mint Szabó Katalin megjegyzi: "Ha a termelés globalizálódik, az alkalmazott munkaerőnek is »határok nélkül foglalkoztathatóvá« kell lennie. Ha a termelés rugalmas, akkor a munkaviszonyok sem rögzíthetők évekre, még kevésbé évtizedekre. Ha a termelés variábilis, modulszerű, a munkaerőnek is modulárissá kell válnia, s portfóliójában többféle kompetenciával ugrásra készen kell várnia a legkülönbözőbbféle foglalkoztatásra."

A vázolt, akár forradalminak is nevezhető változások igen fontos társadalmi következményekkel járnak, ezek iránya azonban a lehető legellentétesebb lehet.

Manuel Castells szociológus szerint a hálózatosodás alapvető következménye, hogy kettős világ alakul ki, ahol mindenki egyre erősebben követi egyéni hajlamait és érdekeit, miközben a közösségek is erősödnek, mert mindenki keresi a hozzá hasonló személyiségeket, és velük lép hálózatba, épít ki baráti, kulturális vagy üzleti közösséget. A munka, a társadalmi kapcsolatok és a szabadidő-eltöltés egyre erősebben követi az egyéni hajlamokat és értékeket. Castells víziója valójában nem más, mint egy újszocialista alternatíva felé való elmozdulás, a vázolt folyamatok azonban csak nagyon is meghatározott feltételek fennállása, illetve létrejötte esetén vehetnek ilyen irányt.

Jelenleg mintha inkább a valódi individualizálódással és a közösségek megerősödésével éppen ellentétes folyamatok mennének végbe. Egyfelől a túlhajtott individualizálódás, másfelől a státusok erősödő bizonytalansága következtében a makro- és mikroközösségek olyan mértékű gyengülésének vagyunk tanúi, melyek már a személyiség énhatárait, vagyis magát az individualitást veszélyeztetik. Valódi közösségek nélkül ugyanis nem alakulhat ki, vagy elsorvad az individualitás - és a szabadság - alapvető feltételét jelentő identitás. Ezért inkább van szó atomizálódásról, tehát a társadalmak széteséséről, mint valódi individualizációról. Utóbbi látszatát csupán a fogyasztható javak választékának bővülése és a gazdasági elitek uralma alatt álló médiumok hozzák létre.

Válaszút előtt állunk, és ma még van szabad választásunk. Úgy tűnik, az egyetlen pozitív "kimenetel" az újszocialista alternatíva megvalósítása lehet. Két, egymással összefüggő tényező is mutat ebbe az irányba. Az egyik a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak megszületése és erősödése és azok fiatalságának indítékai, motivációi. A másik a "tudásáru" és az "érzelemáru" értékének, jelentőségének növekedése. A tudás és az emberi kapcsolatok hálózatosodással együtt járó sokszínűbbé válása eredményezheti ugyan az "igazi", a dolgok mélyére hatoló tudás és a valódi érzelmi kapcsolatok leépülését, de ellenkezőleg, az utóbbiakra való igény erősödését és azok tényleges gyarapítását, gyarapodását is hozhatja. Főként, ha ennek érdekében van társadalmi nyomás. Reményeim forrása - egyetértésben Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szociológusokkal - ez utóbbi, mozaikszerűen már ma is érzékelhető folyamat. E folyamat döntő alapja az, hogy a tudás és az érzelem olyan "áruk", amelyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatók (tulajdonolhatók) és nem piacosíthatók. Átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, viszont éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem "árukénti" előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.

(A globalizációkritikai mozgalmak jelentősége) Ehhez kapcsolódóan két kérdés merül fel. Az egyik: a tudás és az érzelem "emberei" hosszabb távon felvállalják-e azok érdekeinek képviseletét, szempontjainak megszólaltatását, akik ezekkel a "javakkal" nem vagy csak korlátozottan rendelkeznek, s ezért (is) gyengék érdekérvényesítő képességeik. A kérdés azért is jogos, mert vannak jelei, hogy kialakul egy olyan "tudás- és érzelemelit", melynek nemcsak módja lesz továbbra is a hagyományos értékek és elvek mentén szerveződni, hanem törekedni fog és képessé válhat - legalábbis rövid távon - a "tudás- és érzelemáru" monopolizálására.

A másik kérdés: a pozitív várakozásokra okot adó szerves folyamatok elég erősek lesznek-e, és az "uralkodó elitek" szokásuknak megfelelően nem fogják-e azok hozadékát az általuk "kínált" fogyasztói "kultúra" részévé "varázsolni".

Válaszom összetett. Ezek a mozgalmak az újkapitalizmus méhéből, annak ellentmondásaira, válságára adott válaszkísérletként születnek. Fő forrásuk a fiatal diplomásokból, értelmiségiekből elsősorban a centrumországokban mutatkozó "túltermelés". Olyan fiatalokról van itt elsősorban szó, akiket egyfelől az általános túltermelési válság miatt a munkaerőpiac nem tud felszívni. Többek között ezért is nyújtja meg a "rendszer" a tanulással töltött időt, az egyetemi éveket, melyek valójában parkolópályának tekinthetők. Miközben a hosszan tartó diákévek egyre kevésbé a munkás felnőttkort meghatározó beruházások, egyben egyre inkább sajátos életformává, a fiatalság fogyasztói kultúrájának szerves részévé válnak. E fiatalok közül mind többen azonban valójában már nem is akarnak integrálódni, ellenkezőleg, erősödő idegenkedést mutatnak az újkapitalista társadalmak által kínált karrierutak és "felnőtt" életformák iránt. Tudásukat és emberi kapcsolataikat nem kívánják piaci áru tárgyává tenni, és határozottan közösségi értékek köré csoportosuló igényekkel lépnek fel. Ők alkotják a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak legjelentősebb bázisát. E mozgalmak a legmodernebb kommunikációs eszközök felhasználásával szerveződnek, ami lehetőséget teremt számukra, hogy a "tőke hálózataival" a saját hálózatukat, hálózataikat szegezhessék szembe.

Döntő jelentőségű momentum, hogy a mozgalom a centrumországokból kiindulva fejlődik, terebélyesedik. A létező-volt szocializmus történetének egyik legfontosabb tanulsága ugyanis az, hogy csakis a centrumokban felmutatott viselkedési minták válhatnak az egész világ számára valóban vonzóvá, mozgósító erejűvé. Van remény ugyanakkor arra is, hogy a mozgalom tartósan megőrzi a kizsákmányoltak és a kirekesztettek iránti szolidaritását, helyezkedjenek el azok akár a centrumországokon belül, akár a perifériákon, félperifériákon. Ennek alapja a centrumok tudás- és érzelembirtokosainak "áruik" korlátlan "értékesíthetőségében" való alapvető érdekeltsége.

A globalizációkritikai mozgalmak vezető erejét jelentő újbaloldal döntően abban különbözik az óbaloldaltól, hogy "nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Autonómiát akar építeni és terjeszteni, azt a képességet, hogy a magunk szabályai szerint éljünk." Az újszocializmus létrejötte nem köthető egyetlen aktushoz, de még aktusok sorozatához sem. Ha megvalósul, szerves folyamatok eredményeként jön létre, melyek során az autonómia, a közösségiség és a szolidaritás globalizációkritikai mozgalmak által felmutatott magatartásmintáinak jóval nagyobb jelentőségük lesz, mint konkrét politikai követeléseiknek és akcióiknak.

A szerző szociológus. Írása a közelmúltban a tokiói Világtörténeti Akadémián elhangzott előadására épült.