És mégsem mindegy, mert "valaminek" azért körvonalazódnia kell már az amúgy életben lévő, munka- és osztóképes szervezet 2007 és 2013 közötti pénzügyeiről, amelyekhez mi, magyarok is roppant komoly reményeket fűzünk. Ráadásul ez még úgy is megvalósítható, hogy félre lehet tenni az unió működésének az alkotmányban előirányzott reformját.

Minden probléma két kérdés körül kristályosodik ki. Az első: mennyit költsön az unió? A második: mire költse a mennyit?

Az első kérdésre adandó válasz a szegényeket és a gazdagokat, durvább megközelítésben az unió új és régi tagjait állítja egymással szembe. Utóbbiak bruttó nemzeti jövedelmük egy százalékát tennék be a közösbe, előbbiek, unos-untalan az európai szolidaritásra hivatkozva, ennek csaknem a negyedével többet látnának jónak; nem fog menni. Ma sem az EU "kormánya", sem a parlamentje nem olyan erős, hogy akaratot érvényesítsen a pénzszűkével küzdő, dekonjunktúrától szenvedő, eladósodott nagy nemzeti kormányokkal szemben.

Tehát eleve kevesebb lesz a pénz annál, mint amennyi a szegények, az újonnan jöttek viszonylag gyors felzárkózását szolgálná. (Leszámítva azt a valószínűtlen jövőképet, ha franciák, németek, olaszok most hirtelen a mai ütem két-háromszorosával kezdenének gyarapodni.) A veszteség legalább évi másfél száz milliárd euró - ebből tucat Magyarországot lehetne simán szanálni.

De szinte izgalmasabb most a második törésvonal. Ez ugyanis nem a szegény-gazdag játéktérben, hanem franciák (plusz németek) és britek között fedezhető fel. Szorosan összefügg azzal, hogy az EU "mire" költi a pénzét. Leporolva minden idők egyik legrégebbi kontroverziáját, a briteknek 1984-ben megszavazott költségvetési visszatérítést, a népszavazási vereségéből gyorsan ocsúdó francia elnök nekirohant Tony Blairnek, mondván: ha már annyira fontos neki a szegényekkel vállalt szolidaritás (Blair az utóbbi időben valóságos Afrika-mániás lett), akkor mondjon le gyorsan arról a (ma) 4,5 milliárd euróról, amit Mrs. Thatcher óta az EU a (hajdanán szegényebb és nem is agrártermelő) briteknek kifizet. A válasz igen határozott "nem" volt, illetve... Blair tárgyalóképesnek mutatkozott arra az esetre, ha az ő külön juttatásával együtt "a korona gyöngyét", az EU összkiadásainak 40 százalékát felemésztő agrártámogatásokat is újravitatják. Amelyekből a legnagyobb rész persze a franciák (tágabb értelemben a "déliek") zsákmánya.

Szó, mi szó: nincs jó érv amellett, hogy a húsz évvel ezelőttihez képest ma igen jó állapotban lévő briteknek az EU minden évben formidábilis ajándékcsomagot juttasson. Az pedig egyenesen szemtelenség, hogy ennek a csomagnak úgy a hatodát az új EU-tagok fizessék, közöttük, nem mellékesen, mi, magyarok. Ezt Blair is tudja. Mint hírlik, le is mondana ebben a keretben évi 700 millió euróról. És akkor már csak az a kérdés, hogy változatlan maradhat-e 2013-ig az agrártámogatás? Azaz nem kell-e Chiracnak is áldozatot hoznia? S nem mindazoknak - közöttük a "régi tag" Spanyolországnak s az "új tag" Lengyelországnak -, amelyek tovább éltetnének egy avítt struktúrát. Noha Blair önző, mert Nagy-Britannia nem agrárország, abban teljesen igaza van, hogy a mit mire költsünk egész kérdéskörét az infrastrukturális beruházások, a kutatás/fejlesztés, a külpolitika felé terelné, a parasztok közvetlen jövedelemtámogatását pedig a vidékfejlesztés felé. E jövőkép kiformálására azonban a mostani EU-csúcs alkalmatlan.