Nehéz helyzet, ha valaki zárt társadalomban születik. Nincs emléke másmilyenről, nem is tud mást elképzelni, különösen, ha ő maga előnyöket élvez. Mikor kezd kérdéseket föltenni? - ezzel indítja beszélgetésünket Antjie Krog, aki afrikáner (búr) családból származik.

Meséli, szülei farmján nevelkedett, ahol feketék dolgoztak, azok gyerekei lettek játszótársai. Ő különféle iskolákban tanult tovább, barátai viszont ott maradtak a farmon. Ez az elszakadás vetette fel benne az első kérdéseket. Szülei egyébként nyitott szemléletűek, nem volt téma otthon az emberi fajták, a bőrszínek megkülönböztetése. Az ő szellemi fejlődését is inkább csak madártávlatból figyelték, nem gyakoroltak szoros ellenőrzést fölötte. A tágabb (afrikáner) közösség azonban rögtön megosztottá vált, amint kiderült, milyen renitens vélemény tükröződik írásaiban. Egy részük legyintett: "jó családból származik, majd elfelejti, meg fog változni". Mások viszont fel voltak dúlva: "valami rothadt van abban a házban, a családban vagy az iskolában".

Évtizedekkel később, 1998-ban jelent meg az a könyve (Country of My Skull), amelyben Krog összefoglalta az apartheidről szerzett ismereteit, mégpedig nem elsősorban a saját, hanem a mások tapasztalatai nyomán. A rendszer kilencvenes években megkezdett lebontása során ugyanis 1996-ban létrehozták az Igazság és Megbékélés Bizottságát Dél-Afrikában, amely országszerte eljárásokat kezdett, meghallgatta a fekete lakossággal különféle visszaéléseket elkövetőket, a kegyetlenkedőket és az áldozatokat egyaránt. - A múltat lehet az erőszakkal, az elnyomással, akár magával az ördöggel is kifejezni, de lényege, hogy igazságtalan volt - mondja Krog. Tehát igazságot kellett szolgáltatni. De másként fogtak hozzá, mint a második világháború után Nürnbergben. Az új dél-afrikai parlament törvénye szerint bizonyos feltételek alapján amnesztiát hirdettek a bűnösöknek, és nyilvános fórumot állítottak fel az áldozatoknak. A meghallgatásokat a rádió és a televízió is közvetítette. (A rádióadásokat Krog újságíróként készítette. Ekkor vált országosan ismertté.)

Az adások hatására rengeteg emlék szakadt föl az emberekben. Kibeszélték a múltat. Ez volt talán az első igazságtételi folyamat a világon, amely a nagy nyilvánosság előtt zajlott le.

Az írónő szerint sok mindent le lehetett bontani ennyi idő alatt is abból, ami a múltban annyi kárt okozott, ám a valódi társadalmi egyenlőség megteremtése sokkal több időt vesz igénybe. - Egyszer egy asztalnál ültem Desmond Tutu érsekkel egy nyilvános fórumon. Két egyenlő, szabad ember együtt, egy fekete és egy fehér, fiatal közönség, az "új Dél-Afrika" előtt. Csakhogy éreztem, az én múltbeli előjogaim szinte beleépültek a csontjaimba. Nekem már a nagyanyám is - nő létére! - egyetemre járhatott. Tutu érsek édesanyja viszont házimunkás volt egy fehér családnál. Ez a mostani még nem az igazi egyenlőség, és nem tudni, mikor válhat majd azzá.

Az irodalomra térve megkérdezzük: miután két angol nyelvű dél-afrikai író is kapott már Nobel-díjat, elképzelhető-e, hogy legközelebb egy afrikánert is kitüntetnek. Krog úgy véli, ha a figyelem ismét e földrész felé fordul, legközelebb fekete írónak kell kapnia a díjat, Afrika bármely részéből származzon is. Példaként említi a szomáliai Nuridin Farát, hozzátéve, az egész jelenkori afrikai irodalmat nagyon érdekesnek tartja.

Aztán egy másik híres könyvére terelődik a szó, a Lady Anne címűre, amely ugyancsak magyar fordítóra vár, akárcsak más írásai. (Kérdésünkre, hogy szubjektív kommentárjaival átszőtt esszékönyve, a Country of My Skull iránt érdeklődött-e már magyar kiadó, csak a fejét rázta.) E versciklusának hőse brit asszony, aki elkíséri katonaférjét a Jóreménység-fokához a XVIII. század végén, az első angol hódítás idején. Sok mindent lát, fölfedez, élvezi Afrikát, élvezi előjogait, aztán visszatér hazájába.

- Kalauz ő, nem az alteregóm - mondja a költőnő -, mert én sosem akartam ablaküveg mögül nézni a hazámat. Inkább betörtem az üveget.

Sosem akartam ablaküveg mögül nézni a hazámat