A szemben álló felek két egészen különböző szakmai kultúrát képviselnek, előbbiek az empirikus, nagymértékben matematizált, a hosszú távú folyamatokat tisztelő és azokkal tisztában lévő, közgazdasági megalapozottságú szociológiát, míg Szikra Dorottya a szegénységre, a megfosztottságra, a szenvedésre, a nyomor képeire hiperérzékeny és erősen ideologizált "szociálismunkás-szemléletű" szociálpolitikát. Hernádi Miklós, az elvált apaságát mélyen megélő, arról fontos könyvet publikáló (Válni veszélyes, 1989) érdekvédő, aki fontos elméleti tanulmányokat író szociológusként is a kérdés szakértője, más képlet. Ő egy műfaja okán szükségszerűen nem minden részletre kiterjedő írással vetette szembe a monokauzalitás vádját, hogy asztalra tehesse - pozitív értelemben mondom - vesszőparipáját: a házasságstabilitás kérdését. Gál és Gábos biztosan nem állítják ennek ellenkezőjét.

Nem a szakmai kultúrák különbözősége a baj, hanem annak a szisztematikus vitának a hiánya, mely közelíthetné az álláspontokat, melyek nincsenek is olyan távol egymástól, mint ezen ütésváltásokból tűnik. Kedves kollégák, nem gondolják, hogy át kellene vonulnunk egy szakfolyóirat hasábjaira?

Az alábbiakban négy, néhol összefüggő dolgot járok körbe, remélve, hogy más is megteszi.

1. A magyar társadalom - döntően az egyszerű reprodukciót nem biztosító alacsony termékenységi szint miatt - öregszik, ami már most is számos és súlyos társadalmi és gazdasági probléma forrása, de a jövőben még inkább az lesz. Ennek enyhítése érdekében indokolt olyan kormányzati politikák kidolgozása és folytatása, melyek hatására a termékenység az egyszerű reprodukció szintje felé mozdul. E politika célja az egyébként kívánt és tervezett gyermekek vállalásának megkönnyítése a várható nehézségek miatt hezitáló szülők számára a várható nehézségek enyhítésével. Számos empirikus vizsgálat bizonyította, hogy egy ilyen politika hatékony lehet, s a termékenységi rátát 0,1-0,2-vel emelheti, vagyis 10-ből egy vagy két nő (pár) dönt (újabb) gyermek vállalása mellett. E cél csak összetett, sokrétű, bonyolult programokkal érhető el (sok helyütt leselkedhet nehézség), de az biztos, hogy a programban szerepelnie kell a gyermekvállalással járó jövedelemcsökkenés enyhítésének. Fontos, hogy a segítség csak addicionális lehet, a gyermeknevelést támogató, a szülői erőfeszítést kiegészítő. Nem ébreszthető kétség, hogy a gyermeknevelés fő terhét a szülőknek kell viselniük.

2. A családtámogatási rendszer két élesen elkülönülő, de gondolkodásunkban gyakran összekeveredő s az alacsonyabb jövedelmi sávokban összecsúszó rendszerből áll: az egyik a szegény vagy (a gyermek születése, léte okán) szegénnyé vált gyermekes családokat támogatja, hogy a gyermek fejlődésére ez a szegénység ne legyen végzetes hatással (ne rekesztődjön ki a társadalomból). A másik rendszer a gyermek miatti jövedelemcsökkenést enyhíti, történjék ez családi pótlékkal vagy kedvezménnyel. Ezt a két rendszert nem lehet egymás ellenében kijátszani. Ha egy családtámogatási rendszer elégtelenül csökkenti a szegénységet, viszont megfelelően enyhíti a jövedelemcsökkenés hatását, azt mondhatjuk, hogy előbbi rendszer pluszforrásokat igényel, de azt nem, hogy az utóbbitól vegyük el. Ez két különböző logika, mely csak önmagához képest ítélhető meg. Szikra Dorottya elköveti ezt a hibát: a családi kedvezményt a gyermekes szülők kivonulásának tartja a szegényebb gyerekek felneveléséhez szükséges hozzájárulás előteremtése alól. De e célból miért csak a gyermekes szülőt kívánja megadóztatni s miért nem mindenkit, a gyermekeseket és gyermekteleneket egyaránt? Hiszen a gyermekkedvezmény eltörlése tulajdonképpen a gyermekes szülőre kivetett pluszadó.

3. A családi kedvezmény nem támogatás, s nem tesz különbséget támogatandó és nem támogatandó gyermek között. A családi kedvezmény a gyermekesek alacsonyabb adószintjét jelenti a gyermektelenekéhez képest. Mivel az alacsonyabb adó önmagában nem kifogásolható, kifogásolni csak azt lehet, hogy az adórendszer különbséget tesz gyermeket nevelők és nem nevelők között. De akkor ezt mondjuk ki, s ne beszéljünk egészen másról.

Aki kifogásolja a családi kedvezményt, annak - konzisztens gondolkodást feltételezve - a pénztári adókedvezményt is kifogásolnia kell, mivel mechanizmusuk tökéletesen azonos: csak az jut hozzá, aki megfelelő jövedelemmel rendelkezik, aki nem, annak nincs miből visszakapnia, nem lát egy fillért sem. Csak itt nem gyermekekről van szó, hanem saját magunkról - amit gyermek esetén felháborítónak tartunk, azt magunknak megbocsátjuk. A lakás-takarékpénztári megtakarítás esetén hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ott a fekete- és szürkegazdaságban szerzett jövedelem után is támogatást fizet az állam.

4. Társadalmi konszenzus van abban, hogy "a gyermeket mint közjót értékelni kell". Ha a szerző közjószágra gondolt, az olyan dolgot jelent, mely mindannyiunk hasznára válik majd, így előállításában is indokolt a közösség tehervállalása. Ez úgy realizálódhat, hogy a szülők adójuk egy részét és a családi pótlékot - jövedelmi helyzetüktől függetlenül - e közjószág előállítására költhetik, ami a gyermek-közjószág híján lévők, a gyermektelenek magasabb adófizetésével jár. Ezzel nem konzisztens az az álláspont, hogy a magas jövedelműektől csak technikai ok miatt nem vonandó el a családi pótlék, mert az a veszély fenyeget, hogy így sok jogosult is elesik attól.