Pöffeszkedő dzsipek, teli szemeteskonténerek, foszló plakátok, falfirkák, megtépázott hirdetések között szlalomozunk, hogy az árkád alatt megközelítsük itteni életünk egyik alapintézményét. A cipőjavítót és a kulcsmásolót. Sorra mennek tönkre és támadnak fel errefelé: falfúrók, zöldségesek, éttermesek és pékségek. De egy, csak egy legény áll évek óta talpon a vidéken: a cipőjavító és kulcsmásoló.

Terka, akár egy kiképzett fogyasztásszociológus úgy véli: "Mutasd meg, milyen cipőt viszel javíttatni, megmondom, ki vagy." Van benne valami.

Amikor ott járunk, nem éppen az angol vagy francia cipődivat legújabb termékeit látjuk sorakozni a polcokon. Mándy Ivánnak kincsesbánya lenne ez a műhely. Mennyi mindent el tudna neki mondani egy kitört, piros tűsarok, egy deformálódott sarkú hótaposó, egy lukas talpú fekete gumicsizma. Miről tudna mesélni neki egy huszonötös gyerekcipő?

A műhely logója egy szürke férfifélcipő és egy fekete masnis körömcipő, ami, valljuk be, nem egy Kassák-illusztráció vagy Moholy-Nagy-kollázs. De sebaj. Az összhatás ugyanis jó: a két műtárgyat egy címfestő pingálhatta a fehér mezőben virító piros betűs felirat alá. Funkcióját teljesíti, vagyis orientál, kívánhatunk-e ennél többet? Nem.

Bent ott függ a megtévesztő felirat: "A cipőjavításért kérjük előre fizetni. Köszönjük." A valóság más. Amikor Luka bácsi átadta viharvert szandálját, nem kellett előre fizetnie. Helyette egy műanyag tokba bújtatott sorszámozott bilétát nyomtak a kezébe, mondván, azzal kell majd visszajönnie, és ráér akkor fizetni. "Csak el ne veszítsem ezt a micsodát" - mondogatta. - Ugyan már - replikázott Terka. - Ki akarná elvinni a te ódivatú bocskorodat?

A műhely másik profilja is alapvető szükségletünket elégíti ki, nevezetesen kulcsot másolnak. Terkának nagy dobása volt, amikor a rácsos ablakra szerelt postaládába hajította be értékes kulcscsomóját, és mellékelt hozzá egy szűkszavú cetlit is. "Kérek egy másolást." Szegény kulcsmásoló számára viszont nem volt világos, hogy a temérdek kis, közepes és nagy, sárga és szürke, éktelenül csörömpölő, rózsaszín plüssmacis meg alumínium ajtó- és fiókzáró kulcs közül melyiket kell "utánnyomni". Nem volt mit tenni, az egész sorozatot lemásolta, amiből galiba támadt, de ez már régen volt, fátylat rá.

Terkának különös szenvedélye, hogy szereti a ragasztó, az enyv meg a különböző bőrök, gumitalpak friss illatát. Sokszor azért járt csak a cipőjavítóhoz, hogy nagyokat szippantson ebből a furcsa illatkavalkádból. Egyik este a Roziban aztán kiderült, hogy mi az oka Terka különleges vonzalmának. Nevezetesen az, hogy hősnőnk édesapja valaha cipész volt, és gyerekkorában Terka ott sertepertélt a műhelyben, ahol egy életre megjegyezte az ottani szagokat. Az enyv meg a ragasztó, a Bagarol és a többi cipőkrém illata olyan volt számára, mint Proustnál a teába mártott sütemény, a madelaine íze. Volt idő, amikor - ha csak tehette - útba ejtette a műhelyt. Mígnem Luka bácsitól megkapta a magáét: "Te lány, ez nem szagolda, de még csak nem is drogéria." "Öreg, nem érted te ezt!" - hangzott a válasz.

Csakugyan, Luka bácsi nem érti. Csak csóválja a fejét, hümmög, majd elindul a Rozi felé. "Terka, te is gyere, ott jobb szagok vannak".

De nem, a mi hősnőnk hajthatatlan. Csak áll a műhelyben és szimatol. Ki érti ezt?

Mi értjük.

A lakótelep legkitartóbb szolgáltatója