További nagy kérdőjel a 2007-2013 közötti hétéves keretköltségvetés alakulása. Ennek leginkább szenvedő alanyai éppen a tavaly belépett országok lehetnek, hiszen az alkotmányról tartott népszavazások tanúsága szerint a régi tagállamok lakosságában megcsappant a szolidaritás a keletiek iránt. Ha viszont egyáltalán nem születik megállapodás a költségvetésről, az  együttműködés olyan válságba kerülhet, amelyből évekig tarthat a kilábalás. 

Júliustól Nagy-Britannia veszi át a EU soros elnökségét. London közvetlenül érintett a költségvetési tárgyalásokban az általa 21 éve kialkudott visszatérítés alakulása miatt: ha tehát most nincs megegyezés, csökken az esélye, hogy a jövő évi első csúcsértekezletnél - márciusnál - előbb sikerül megtalálni a kompromisszumot. További lassító tényező lehet a szintén válságjelenségeket mutató német és francia belpolitika. Ám ha jövő tavaszig nem látni tisztán a következő éves költségvetési kereteket, az még bizonytalanabb helyzetbe sodorhatja az uniót.

Jean-Claude Juncker, az EU soros elnökségét jelenleg betöltő Luxemburg miniszterelnöke a tagországok vezetőihez intézett meghívólevélben értésre adta, hogy politikai egyezséggel reméli befejezni az állam- és kormányfői ülést. 

A csúcs válságjellegét bizonyítja az is, hogy jelentősen változtattak annak napirendjén. Az eredeti tervek szerint a találkozón az állam- és kormányfők a bővítésnek is teret szenteltek volna, de közbeszólt a franciaországi és hollandiai alkotmányos népszavazások kudarca, amelyet részben éppen az új tag- és tagjelölt országokkal kapcsolatos lakossági fenntartásoknak tulajdonítanak. 

A költségvetési témában a látszat ellenére nem a számok, hanem mindenekelőtt politikai kérdések körül folyik a vita. Központinak bizonyulhat például annak megválaszolása, hogy jogosan részesül-e London még mindig sokmilliárd eurós éves költségvetési visszatérítésben, miközben már régen nem kiemelkedő nettó befizető. Kérdés, hogy Párizs hajlandó-e belemenni az uniós agrártámogatások egyszer már kialkudott rendszerének felülvizsgálatába (amely mellesleg számos új tagnak sem lenne kedvező). Maradhat-e egy főre számítva a legnagyobb nettó befizető Hollandia az uniós alkotmány ottani leszavazása után? Található-e olyan kompenzáció, amely megváltja a felzárkóztatás eddigi legnagyobb kedvezményezettjei - a mediterrán államok - kieső bevételeit a kelet-európai új tagországok ellenében? Hogyan sikerülhet biztosítani a felzárkózás tempójának tartását Kelet- és Közép-Európában, ha arra a szükségesnél jóval kevesebb pénz jut a nettó befizetők makacskodása miatt?

A legnagyobb kérdőjelet pedig az jelenti, hogy érdemes-e az uniónak hét év finanszírozási nehézségeit vállalnia egy esetlegesen elkapkodott megállapodással csak azért, hogy megpróbálja bizonyítani az intézményrendszer működőképességét a kudarcot vallott népszavazások után? A legutóbbi nyilatkozatok szerint a rangidős uniós kormányfőnek számító Juncker további karrierjét tette fel arra, hogy megtalálja a megoldást a felsorolt nehézségekre. 

Az alkotmányt illetően két elem bizonyosnak tűnik: egyfelől, hogy a ratifikációs folyamat nem torpan meg végleg, másfelől, hogy az eredetileg 2006. november 1-jében megszabott ratifikációs határidőt határozatlanra változtatva kitolják. 

Magyarország kiinduló álláspontja egyértelműnek tűnik, hogy nem lehet akadálya egy átfogó megállapodásnak: az alkotmány ratifikációjának folytatódnia kell, a költségvetést illetően pedig a legfontosabb a kompromisszum gyors megtalálása. Magyar illetékesek már jó ideje azt hangoztatják: nem a számok nagysága a legjelentősebb tényező, hanem a költségvetéshez kapcsolódó, minőségi kiegészítők, mint például a támogatások felhasználhatósága. Az egyetlen kiemelten fontos szempont, hogy az egy főre jutó támogatás tekintetében az uniós büdzsé olyan felzárkózási lehetőséget adjon, amely összemérhető a korábban hasonló helyzetben lévő tagországokéval, illetve e téren helyezze az uniós élbolyba Budapestet.

(MTI)