A BKV igenis emberarcú. Másképpen: lassúságában is megőriz valamit a méltóságból. Aki kételkedne a mondat igazságtartalmában, üljön fel a 17-es villamosra délidőben, Óbudán. Két megálló között nyolc-tíz percig araszol a szerelvény, az idő ilyenkor átalakul, kezd tapinthatóvá válni. Kocsonyásodik.

A megváltás vészhelyzetben nem késhet soká. És tényleg. Megszólal a villamosvezető. Pontról pontra elmagyarázza a késedelem okát, rámutat a hibákra: szívtelen autósok állják el a szerelvény útját, az ilyenek persze csengetésre se mennek arrébb, minek mennének, nem ők párolódnak a dobozban. Hangjában a civil engedetlenség keveredik az éjszakás nővér megengedő szigorával. De ekkor már a szerelvény sem szerelvény többé, átlényegül a rozsdás fémdoboz. Hangja lesz neki, arca, érzései.

S lassan átcsapunk közvetítésbe, most épp egy fehér Mercedes nem mozdul, pedig még elférnénk mellette, mondja a vezető, az utas csöndben drukkolni kezd, a megátalkodottabbak fogadásokat kötnek, a csinos fenekű Peugeot vagy a felvágós Merci mozdul-e hamarabb. A hang még nem egy Palik, szűk még a skála, amit bejár, de már remeg benne a láz, az izgalom.

Az ötödik percben a beszélgetés is megindul, sztorik képződnek, ki mikor szorult be és hová. Ki a ludas és ki lehetne Isten ujja, aki mindent a helyére passzíroz egy valóságshow-ban. A hetedikben névjegyet cserélnek, unokák fényképe kerül elő, érezni lehet a kis közösségek összetartó erejét. A biztonságot, hogy mindenki tud mindenkiről. Nincsenek titkok, kétségek, betartások. Vagyunk, mint a kompótban. Csak a Selmeci utcát érjük el, sóhajt az, aki ilyenkor is többre becsüli a melankóliát a szolidaritásnál. Testek tapadnak testekhez. Az izzadság sem annyira savanyú, inkább sós, emberibb.

A kilencedik percben egy csüggedt nyugdíjas már arra sem emlékszik, hová indult. Többen segítenek találgatni. De már rég nem a cél a fontos, hanem az út, ez a végtelen, baráti zötykölődés. Az élet buktatóit megjelenítő döccenések. A kinti világ sóváran néz befelé, irigyli ezt a tapadós emberséget. Hej, ha én is köztetek lehetnék!

És persze, kész kín a leszállás. Ahogy egy renegát szakadhat ki a nemzet testéből. A tudat, hogy fél órát még a legengedékenyebb nő sem vár rád, hogy a munkahelyeden egyre érik az elbocsátással járó szép üzenet, most nem rondíthatja össze ezt a pillanatot. Hiszen te már több vagy a kicsinységeknél, előtted Margit néni pelenkás unokája, füledben az édes szóbeszéd.

Visszavágysz, mint az anyaméhbe.