A tagállamok belső vitái végső soron erről az alapkérdésről szólnak. Míg az USA (a csillagászati kereskedelmi deficitet is vállalva) és Kína látványosan megnyitja piacát az idegen áruk előtt, addig az EU számos területen korlátozza a behozatalt. A mezőgazdasági termékek körében egyértelmű a protekcionizmus.

Ennek következtében az élelmiszerek jelentős része kétszer-háromszor drágább, mint a világpiacon, s az alkoholra, a dohányra és a benzinre kivetett extraadó is többszöröse az unión kívüli átlagnak. Az európai munkavállalónak részben azért kell többet keresnie, hogy megfizethesse a mesterségesen magas fogyasztói árakat. Munkája így könnyen versenyképtelenné válik azokéval szemben, akik sokkal alacsonyabb nominális bérből is kellemesen megélnek.

Néhány hete az Európai Parlamentben mi, magyar képviselők is kemény harcot folytattunk azért, hogy fennmaradjon a jelenlegi cukorrezsim. Az európai termelők érdekében nemet mondunk a behozatalra, s a fogyasztó továbbra is a világpiaci ár háromszorosát fizeti az európai cukorért. Sajátosan egymásra épült a hagyományos és a korszerű politikai megközelítés. Elhangzott, hogy az európai cukortermelőket és az iparágban dolgozók munkahelyét kötelességünk megvédeni. De megjelent az a korszerűbb érvelés is, miszerint a dél-amerikai cukortermelők nagy amerikai monopóliumok tulajdonában vannak, éhbérért dolgoztatják a munkásokat, kirabolják a bennszülötteket, felégetik az esőerdőket. Hasonló harc folyik a kínai textiláruk behozatalának korlátozásáért. A munkahelyeket védő baloldal és az antikommunista alapon Kína-ellenes jobboldal egyaránt föllép ennek érdekében.

Az európai gazdasági-társadalmi rendszer védelme egyesíteni tudja a legkülönbözőbb politikai irányzatokat. Az "Európa-erőd" két várkapitánya ma kétségkívül a konzervatív francia Chirac és a szociáldemokrata német Schröder. Ők harcolnak a leghatározottabban azért, hogy a világméretű szabad verseny fenyegetésével szemben maradjon meg minden, amit Nyugat-Európában 1945 után a jobbközép és a balközép erők együtt elértek. A nagylelkűen támogatott mezőgazdasági termelés, a magas béreken és jó szociális ellátáson nyugvó osztálybéke, az államilag garantált fogyasztóvédelem és környezetpolitika. Mindezt csak az európai piac védel-mével lehet fenntartani. Elvben a védővámok erre alkalmasak lennének, s ezt a tagállamok többsége hajlandó is feltartani. De azt nem tudják meggátolni, hogy a tőke átvonuljon az olcsóbb béreket és kevesebb előírást kínáló országokba.

Európa ma kétségtelenül versenyképtelen a világ nagyobbik részével szemben. Egy részére inkább, más részére kevésbé igaz ez a megállapítás. Két ország, Svédország és Nagy-Britannia gyakorlatilag teljes foglalkoztatást produkál, míg Németország a nagy gazdasági válság szintjére zuhant a munkanélküliségi adatait illetően. A svédek magas szociális juttatásokkal és erős szakszervezetekkel, a britek a szakszervezetek megregulázásával és az olcsó bérű állások dömpingjével érték el ugyanazt a foglalkoztatási szintet. Ez is mutatja, hogy nincs egyetlen érvényes modell. De kemény reformok nélkül lehetetlen előrelépni. A hagyományos gazdasági és szociális modell védelme elsősorban Német- és Franciaországban jár együtt fokozódó versenyképtelenséggel, a rendszer megmerevedésével és reformra való képtelenségével. Mivel gyakorlatilag ma is ez a két állam az Európai Unió vezető párosa, kollektív rosszkedvük kihat az egész intézményrendszerre.

Magyarország egyelőre nem kötelezte el magát sem az "Európa-erőd", sem a korlátlan szabad verseny mellett. Szerintem jó európai módra középutat kellene találnunk a két szélső pont között. A mezőgazdasági támogatások jelenlegi rendszere ostoba és értelmetlen, ellentétes a piacgazdaság elemi normáival. A háborús veszély és más katasztrófák esetére elegendő lenne egy stratégiai élelmiszer-tartalék fenntartása. (A jelenlegi agrártámogatási rendszer hívei ugyanis ilyen veszélyekre hivatkozva érvelnek az önálló élelmiszer-ellátás mellett.) Az agrárszubvenciók eltörlése esetén a magyar mezőgazdaság a nyugat-európai termelőknél relatíve jobb helyzetbe is kerülhetne. Európa energiaimportja ugyanakkor egyre drágul, s ráadásul (jelenleg vagy potenciálisan) veszélyes térségekből (Közel-Kelet, Oroszország, Venezuela) származik. A közeljövőben csak az marad versenyképes, aki energiafelhasználását döntően saját forrásból vagy általa ellenőrzött területekről képes fedezni. Ha az unió valóban a versenyképes jövőben gondolkodik, akkor a mezőgazdasági támogatásokból felszabaduló sok százmilliárd eurót a megújuló energiaforrások fejlesztésére fordítja. Amerika eddig 300 milliárd eurót költött Irak pacifikálására, és ezzel az iraki olaj biztosítására. Évente-kétévente ennyi pénzt az EU is rászánhatna saját, alternatív energiaellátása fejlesztésére. A saját energiaforrások a külső erőktől való függőséget nagymértékben csökkentenék, s valódi versenyképességet teremtenének Európa számára.

A szociális rendszer lebontása ellentétes lenne Európa minden történelmi tapasztalatával. De ettől még fokozatosan egységesíteni lehetne a szociális ellátások rendszerét az unióban, lefaragva a pazarlásokat és a mai átlag körül rögzítve a színvonalat. Így legalább az unión belül megszűnne a szociális dömping lehetősége. Egységes valuta mellett hosszabb távon amúgy sem tartható fenn eltérő bérszínvonal és szociális rendszer. A környezeti normák terén az Európai Unió saját piacát is védi azzal, ha importőrként megköveteli a beszállítóktól ugyanazokat a szigorú előírásokat, amelyeket saját iparára alkalmaz. A vegyipari import esetén erre már született is jogszabályjavaslat Brüsszelben. A protekcionizmus és a fogyasztó védelme ilyen esetben jól harmonizál egymással. A gyermekmunkával készült termékek behozatali tilalmát is ki lehetne terjeszteni a munkaerő leggyalázatosabb kizsákmányolásával készülő árucikkekre.

A behozatali korlátozás csak a versenyképtelenség tüneti kezelése. Az Európai Bizottság tervei szerint a nemzeti eredetjelzéseket hamarosan felváltja a "Made in Europe" márkajelölés. Európa versenyképessége végső soron attól függ, hogy sikerül-e minőségi tartalommal megtölteni ezt a három szót. A "Made in China" szavak mögött valamifajta olcsóságot érzünk. A "Made in Japan" mögé idegen találmányok átvételét gondoljuk oda. A "Made in USA" minőséget jelez, de egyúttal olyan rideg világot is, amelyet ellentétesnek érzünk a mi európai értékrendünkkel. Ha a "Made in Europe" márkanév mögött a jó minőség mellett a szociális biztonság, a tiszta környezet, az abszolút megbízható egészségügyi színvonal tudata is megjelenik, akkor az európai termékek versenyképesek maradnak a kontinensen. S jó marketinggel (amelybe egy humánus és rokonszenves európai külpolitika is beletartozik) a kiváló minőség, az elegáns és divatos termék érzetét kelthetik fel Európán kívül is. Az USA magasabb státusú fogyasztóinak egy része már ma is sikkesnek tart mindent, ami európai, s ezt a több százmilliós kínai középosztály soraiban is el lehet érni. Ennek azonban előfeltétele a valóban egységes, minden nemzeti korláttól mentes belső európai piac kialakítása, beleértve a munkaerő és a szolgáltatások piacát is.

A magyar nemzeti stratégiának meggyőződésem szerint az egységes európai piac és a fokozatosan egységesülő szociális rendszer kiépüléséig egy kifelé protekcionista, befelé teljesen nyitott Európában kell gondolkodnia. Ha egyszer elérjük az unió fejlettségi átlagát, akkor gondolkodhatunk el azon, hogy milyen téren érdemes fenntartani a közös piac védelmét, s hol kell feloldani az idejétmúlt korlátozásokat.

A szerző az Európai Parlament szocialista tagja