Vannak, akik gúnyolódnak ezen a levélen, és vannak, akik rosszindulattal vannak felőlem. Nem baj, minden pofon és kudarc megerősít! Sokak számára nevetségesen hangzik, de beleszerettem ebbe a lányba, aki létező ember!

Könnyen lehet, hogy te vagy az.

Kérlek, ha így van, akkor válaszolj nekem. Sokan azt mondják, kicsi az esély rá, hogy megtalálom, de én hiszek abban, hogy kitartással minden elérhető!

Hiszek a szerelem mindent elsöprő mivoltában, és nem adom fel, amíg meg nem találom Őt!

István"

"Szia! Igazából azt a lányt keresem, akiről az a könyv szól, amit kitettem a fényképek közé. Ha te vagy az a lány, téged kereslek. Elolvastam a Szégyenérzet című könyvet, és keresem azt a lányt, akiről szól, mert beleszerettem. Tudom, hogy létezik, mert a könyv írója azt nyilatkozta, hogy ma is létező emberekről szól. A szörnyű az, hogy lehet, hogy az a lány, akiről szól, maga nem is tudja, hogy belekerült ebbe a könyvbe. Hidd el, mindez, bár tudom, hogy őrülten hangzik, de nem az, csupán egy őrült szerelem! Te még sohasem szerettél bele regényhősbe? Ha tudsz, kérlek, segíts! István"

Bár - bevallom - én még soha nem szerettem bele regényhősbe, István levelei, amelyekre internetes fórumokon bukkantam, felkeltették az érdeklődésemet. Kíváncsi lettem rá, no meg a lányra is, aki ilyen hatást gyakorolt egy könyv lapjairól is egy férfira. Először is vásároltam egy Szégyenérzetet, és olvasni kezdtem...

"Minden szörnyűség azon a februári éjjelen kezdődött Budapesten, amikor elmentem arra az estélyre, ahová egyébként nem is voltam hivatalos. Ott találkoztam a különös lánnyal, Fannival, aki népesebb társaság asztalánál unottan ült..."

A regényt a kritikák romantikus, bűntől sem mentes szerelmi történetnek nevezték. A cselekménye lerövidítve: a főhős meghívó nélkül jut be egy előkelő estélyre, és megismerkedik egy lánynyal, aki ráveszi egy római utazásra. A lány - sejteni lehet róla, hogy gazdag, ám kevésbé szalonképes foglalkozású urak társaságában forog - később lelép, a fiatal író pedig ott ragad az olasz fővárosban, és alaposan megismeri az ottani éjszakai életet. Egy délután alatt végeztem a könyvvel. Fanni a regény szerint egyébként nagyon szép lány.

Ekkor küldtem egy levelet Istvánnak: "Van egy ötletem, hogyan segíthetnék. Ha lenne kedved elmesélni nekem a történetedet, talán megírnám."

A válasz hamar megérkezett: "Jó! Hátha így megtaláljuk a lányt! De jó lenne! De tudod, én nem akarok magamnak nagy nyilvánosságot, mert sokan gúnyolódnak így is. Én egy 27 éves egyszerű srác vagyok, aki nem akar nagy felhajtást, csak keres valakit. Az író esetleg tudhatja, hol van a lány. Kicsit kellemetlen lenne, ha nekem kellene találkoznom az íróval, mert én végül is az ő barátnőjébe szerettem bele."

Ezután a következő leveleket váltottuk még: "Én viszont holnap délután találkozom az íróval. Megpróbálom kifaggatni. Á."

"Komolyan? Sikerült elérned? Hű, de örülnék, ha kiderülne valami, mert akkor nem kellene már össze-vissza küldözgetnem a neten leveleket. Köszönöm, köszönöm! István"

"Mi lesz akkor, ha megtalálom a lányt?"

"Végtelenül hálás leszek neked. És talán... ha komolyra fordul... lesz szükség esküvői tanúra."

Malota Lászlóval, az íróval, másnap délután négykor a Nyugati tér közelében találkoztam. A négykötetes szerző korábbi regényeivel meglehetős vihart kavart, az első műve, amelyben azt írta le, miként élt és mi mindent tapasztalt papneveldésként, egészen botrányosra sikeredett. Malota a papnevelde előtt zenélni tanult, miután pedig eltanácsolták a papi szemináriumról, BKV-ellenőrként dolgozott, később volt kidobó, nevelőtanár, sőt még igazolt bokszoló is.

A fiatal író nagyon elcsodálkozott István történetén.

- Igen, a lány tényleg létezik - mesélte aztán hosszas unszolásomra. - Amikor én megismertem, táncoslányként dolgozott a pesti éjszakában, Eszternek hívták, és egy igen "nagyhatalmú" figura volt a barátja. Sajnos összevesztünk. Hat éve nem láttam. Nem tudom, mi lehet vele. Az az igazság, nem is merném keresni.

Nem jutottam tehát sokkal előrébb. A könyvbeli Fanni, azaz Eszter valószínűleg nem a saját nevén fut/futott az éjszakában, láttam magam, amint bárról bárra járok, és próbálom elmagyarázni, kit miért keresek. Tűt a szénakazalban.

Menekülésként még azzal is meggyanúsítottam Malotát, hogy ő maga írogatja ezeket a leveleket, így reklámozza a könyvét. Őszinte elképedéssel bámult rám.

- Ugyan már! - vágta rá a fejét csóválva.

Este megírtam Istvánnak, ami megtudtam, hozzátéve, hogy az író szerint Eszter nem hozzávaló, mindig gazdag férfiak vették körül, szereti a pénzt.

"Szereti a pénzt? Kicsit elszomorodtam. Hétvégén Malota is dedikál a téren, szerinted odamenjek hozzá?" - válaszolta István.

"Persze."

"De nem haragszik rám, mert beleszerettem a lányba? Kinevetett engem, mi?"

"Nem nevetett ki, csak furcsa volt neki ez a heves érzelem. Nem megyünk együtt dedikáltatni? Akkor legalább mesélhetnél magadról egy kicsit."

"Össze kell szednem magam ahhoz, hogy az író szemébe tudjak nézni. Szeretném megtalálni a lányt, de úgy, hogy ne kelljen megalázkodnom, és ne szolgáltassam ki magam. Tudod, sokan kinevetnek, ilyeneket válaszolnak: kopj már le! Őrült vagy. Volt, aki azt írta: én vagyok az a lány. Aztán amikor rákérdeztem, hogy komolyan, azt válaszolta, hogy csak jó vicc volt... "

"Szerintem ügyes fogás ez az egész keresősdi" - írtam.

"Ezt nem értem"- válaszolta.

"Ha nem mersz személyesen találkozni velem, mi másra gondolhatnék. Nem az vagy, akinek mondod magad."

"Mert nem merek beszélni veled? Hát mégis ki a fene lennék? Miért ilyen bizalmatlanok az emberek?"

Néhány nappal később István a következőket írta:

"Szia, Ági! Elszántam magamat, és elmentem a dedikálásra. Kicsit izgatott voltam és ideges, amikor én kerültem sorra. Miután Malota aláírta a könyvemet, megkérdeztem, él-e az a lány. Azt mondta, igen. Itt kicsit fellélegeztem. Nem hiába keresem. Aztán megkérdeztem, tudja-e, hol van. Hát... nem tudta. Azt mondta, hogy még akkoriban, úgy hat éve összevesztek, és azóta nem tudja, mi lehet vele. Neked is ezt mondta, nem? Az a baj, hogy nem jutottam előrébb. Lehet, hogy jobb lett volna, ha azt mondja, sohasem létezett vagy hogy meghalt, mint a könyv végén. Miért kellett nekem egy regényhősbe beleszeretnem?"

Ugyanaznap Malota Lászlótól is kaptam egy sms-t: "Kedves Ágnes! Találkoztam Istvánnal a dedikáláson. Megnéztem magamnak. Szerintem Eszter nem állna szóba vele. Nem az ő esete."

"Fanni érzékien dús ajkaival haloványan elmosolyodott, és fél pillanatra levéve tekintetét a feltápászkodni igyekvő férfiról, rám pillantott, mire furcsa, addig ismeretlen szorongás fogott el. A tekintetében bujkált valami, ami egyszerre csábított és taszított. Szerettem volna nem venni tudomást róla, mert valahogyan megéreztem, hogy jobb, ha távol tartom magam ettől a nőtől."

Na most már azért is keresem Esztert. Aki hallja...