Kertész Imre a francia lapnak elmondta, hogy évek óta Berlinben él, amelyet adoptált hazájának tekint, hiszen Németországban vált igazán íróvá, mert ott volt műveinek először hatása. Míg Magyarországon sokáig csak egy kis kör ismerte műveit, német fiataloktól levelek tucatjait kapta, amelyben megköszönték, hogy egyértelműen és közvetlenül elmagyarázta, mi is az a  koncentrációs tábor.

A német nyelvről Kertész kifejtette, hogy magyar iskolában tanult németül, ahol az akkor még le nem fordított német írókat is felfedezte. Később Nietzsche, Hoffmanstahl, Schnitzler, Joseph Roth fordítója lett, akikről soha nem gondolta, hogy a nácik nyelvét beszélték, és soha nem érezte úgy, hogy a holokauszt a németek javíthatatlan gyűlöletének lenne a következménye. Ráadásul amikor az Eichmann-per kapcsán 1961-ben elkezdett a holokauszttal részletesebben foglalkozni, Magyarországon a téma még tabu volt, Németország viszont akkor már feldolgozta.

A sorstalanság érzése a holokauszt etikai következménye az író érzése szerint, hiszen ez az az állapot, amit az ember átél, amikor megfosztják saját történetének még a gondolatától is. A regény kihívását a bezárt létezési formát kifejező nyelvezet megtalálása jelentette az író számára. Az alkotói folyamat során elsősorban az irodalmi prózát akarta elkerülni, s ehhez a részleteket helyezte előtérbe, hogy megmutassa, erről a világról lehetetlen racionális  módszerekkel beszélni.

Kertész elárulta, hogy írás közben mindig zenét hallgat. A Sorstalanság esetében Berg és Schönberg atonális zenéjének hallgatása közben próbált rátalálni egy olyan atonális írói nyelvre, amely megszünteti a konszenzust, s ahol a tisztesség és a boldogság fogalmai nevetségessé válnak. Minden egyéb pedig bizonytalanná.

A koncentrációs tábor leírásakor Kertészt a távolságtartás izgatta, hiszen a nyelv áthághatatlan határokat szab a kifejezéshez. Példaként Tadeusz Borowskit és Jean Améryt említette, de véleménye szerint szerint Primo Levi nem elég radikális, és megmaradt a humanista hagyomány világában, amelyet pedig éppen a holokauszt élménye semmisített meg.

A magyar író szarkasztikus távolságtartó stílusára bevallása szerint elsősorban Camus és a közép-európai írók közül Musil, Broch, Gombrowicz és főleg Kafka hatott, akit a nyugat-európaiakkal ellentétben Kertész Közép-Európa tipikus realista írójaként értelmez.

Amíg Nyugat-Európában Kafkának rengeteg metafizikus olvasata létezik, Kertész számára a kelet-európai világ víziójának lényegét adják Kafka művei: egyik oldalon áll a megragadhatatlan és megfejthetetlen, ironikus hatalom, vele szemben pedig a gyávaság, a konformizmus, a groteszk és nevetséges tragédia, amely magába zárja  az embereket.

Az író véleménye szerint ehhez a kafkai felfogáshoz kötethető utolsó regénye, a Felszámolás, amelyben a főhős értelmezésében a "rossz az élet elve". Kertész bevallása szerint mindig is így  gondolkodott a világról, mert érvényesnek gondolja azt a kelet-európai viccet, amely szerint a pesszimista és az optimista közt csak annyi a különbség, hogy a pesszimista jobban informált. (MTI)